Nem tudom pontosan, hogy ez melyik évben történhetett... De, megtörtént, kép is van róla. Ismételten Kecskemétre tartottunk technikai bemutatóra. Mi baj lehet alapon, transporterrel memtünk, a fénysebesség és annak a háromszorosa közti tartományban. Ekkor derült ki számomra és mindenki más számára is, hogy félős vagyok. Ezt abból deriválták, hogy nem tartottam egy életigenlő dolognak, amikor szemből jön a kamion 90-es tempóval, mi meg nekiállunk előzgetni. Ilyenkor a libabőr is elfehéredett rajtam és a tarkómig tágult pupillával csodáltam a közeledő Scania emblémát. Nem voltam jó fizikából, még pótvizsgáztam is egyszer, de a hatás-ellenhatás, meg az erők felbontása még megvolt. És azt hiszem, itt nem a gravitációs erő lett volna a legnagyobb probléma ami hat ránk. De végül is élünk, nem panaszképp mesélem, főleg nem azt a részt, hogy ilyenkor összegyűrt papírzsebkendőként lapultam az ülések között, szorítva bármit, ami elértem. Ekkor a teljesen, végletekig hidegvérű sofőr hátranéz, röhög egyet, miközben előzünk tovább és egy MAN jön szemben, hogy: "Ha nekünk jön, ott biztonságban leszel?" Végül is igaza volt, de telepisált gyakorlóban nem akartam az ülést összekenni. Ekkor a főnököm megbök, hogy: "figyu, látom félsz kicsit, a körforgalomnál kiteszünk, állítsd meg a forgalmat." Hogyan? - kérdeztem szerintem teljesen jogos felháborodással, de addigra a körforgalomban jártunk, nyílt az ajtó, engem pedig kilöktek az útra még menetből és utánam dobtak egy tárcsát. Ahogy felvettem a tárcsát az út közepén és felnéztem, láttam egy Mercedes kamion érkezni legalább 90-el, úgy 70 méterre tőlem. Kicsit úgy éreztem magam, mint a prérifarkas mielőtt ráesik a nagy szikla. Kitartottam a kis tárcsámat, minden mindegy alapon, lemondtam az esti sörömről és pisiltem még egy picit a nadrágomba. De, megállt. A sikításom és a sípoló légzésem hangját elnyomta a csikorgó fék, amivel a transporter mögém érkezett. Aznap már nem akartam beszélni senkivel, csak egy pszichológussal, meg Jézussal, hogy ez mi a f@szom volt már megint... Nehezen, de eltelt sz a pár nap amit ott kellett töltenem. A végére már nem is remegtem nagyon. Felálltunk s trélerre a kis lánctalpasommal, leponyvázva, ahogy kell. Aztán irány haza, de azt hiszem Jézus vagy az apja a szivére vehette amiket elsuttogtam, ezért a 30. Km után a gép tetején a ponyva elkezdett integetni. Félreállás, lentről nézés... Megint megböki valaki a vállamat, "ugye tudod ki fog felmenni?" vakartam az államat, néztem nagyon, ki lesz az a marha aki fel fog mászni a 1,5 méter magas tréleren lévő 2 méter magas láncos tetejére... Kiderült, hogy én. Jeleztem, hogy még családalapítás előtt állnék, de ezt lereagálták annyival, hogy akkor ne ess le. Köszi. Nekem ez nem jutott eszembe, hogy ne essek le, oda ennek az Arisztotelésznek vagy 3 Nobelt. Végül is ezt is túléltem, többek bánatára. Biztos nem kötöttek fogadást arra, ki fog sikítva lezuhanni. Elhatároztam, ha így is lesz, rájuk fogok esni és az eséssel jól kiverem a kávét, meg a cigit a kezükből. Aztán, nem lett baj. Amikor egy Zil kerekének támaszkodva pihegtem a mutatvány után, elkezdtem piszkálni egy 200-as szeget. Szóltak hogy mi lenne ha nem tenném, különben Győrig én leszek a kerék. Meg amúgy is, hogy került oda.. Hát ez az a szeg, amiről akkor már 2 éve pofáztam, hogy ott van, csak elgajtottak, hogy hülyegyerek, mé lenne benne egy szeg??? Há most ment át a műszakin.
Amikor szóba került, hogy lesz bemutató valahol, bebújtam a szekrénybe, amit belülről zártam kulcsra és úgy csináltam, mintha üres egyenruha lennék. Nincs happy end, nem jött be...
