Aki azt hitte, hogy egy újabb Facebook tiltás majd megállít, el kell keserítsem. Az írások szorgalmasan születtek addig is és június 1-el, meg is jelennek. Az időzítés csodája ugye... Mai okfejtésem tárgya, hogy korábbi fogadkozásaimmal ellentétben, elmentem horgászni. Elhatároztam, még korábban persze, hogy amíg halak léteznek én nem horgászok, utána meg már minek. De, egyszerűen nem tudtam ellenállni amikor egy kedves barátom, meginvitált a stégjére horgászni és beszélgetni. Fel is öltöztem hát az egyik megmaradt terepszínű egyenruhámba, hogy a halak ne lássanak, 3 napig nem fürödtem előtte, csak megforogtam a harmatos fűben, hogy természetszagom legyen, meg az arcomat is kifestettem álcafestékkel. Így már készenálltam arra, hogy eggyé váljak a vízparttal. Közben még megkértek, hogy vogyek csontit. Én persze bementem a horgászboltba leégetni magam. Kértem fél kg csontit, mintha valami rossz parizer lenne. Nem röhögtek ki nagyon, azóta már talán abbahagyták. A végén a kezembe nyomtak egy zacskót, hogy oké itt van, de liter lett ha nem baj. Ezek szerint működött a megtévesztés a terepszínnel és elhitték, hogy horgász vagyok, csak valamiért nem egészen normális. Mondjuk nem én mérem literben a csontit... Az mozog, meg él, meg ha adsz időt neki, bebábozódik... erre literben mérik és én vagyok a műveletlen. Elfogadtam, kifizettem és megsemmisülten szálltam autóba, amíg megírták valszeg a Magyar Horgásznak is, hogy járt nálunk egy hülye... Mázlijuk van, hogy megbocsájtó vagyok. A kis intermezzót követően odaértem a stéghez. Jól felmértem a terepet, ismertették a házi rendszabályokat. Nem colt nehéz betartanom, mert egy közös szolgálat alatt, már ki lettem oktatva 2011-ben. Mindent kitelepítettünk amit kellett, egészen komoly szettet raktunk ki. Aztán kaptam a kezembe egy csúzlit, meg némi döglött csontit bekeverve, hogy lőjem a vízbe az úszóhoz. Nem voltam soha egy céllövő bajnok, a távbanézés jobban ment, főleg matekórán. Ennek következtében, magunk elé 1,5 méterre csúzliztam a halkaját. Próbáltam kimagyarázni, hogy csak próbalövés volt, meg a sclerozis miatt van, majd a következő indián becsszóra jobban fog menni. Hát nem. Már a hátam mögé gúztam a csúzli gumiját, még kicsit előre is dőltem. Aggódni is kezdtem a szemközti nádasban lakó kacsapárért, nehogy őket kenjem fejen vele. Kár volt aggódni, 10 centivel lőttem beljebb mint az előbb. Ekkor a csúzli elkobzásra került. Azt a tanácsot kaptam, dobjam inkább kézzel. Hazudnék, ha nem ismerném el a saját érdemeimet, de a jó célbadobás nincs köztük. Hacsak azt nem tekintjük annak, hogy ugyanoda dobtam ahova eddig is. Mondtam, hogy célratartás van, légvédelem vagyok, ha repülne akkor le tudnám lőni rakétával. Én ezt így csinálom, onnan lesz a hal a legfinomabb. Nem lett igazam. Barátomnak sem lett igaza, mert máshonnan sem fogott aznap halat. Pedig terepszínűben voltunk, csendben beszélgettünk. Tuti nem láthattak minket a halak!