Tegna este drága cimborám írt, hogy javítsak ki egy apróságot a webodalukon. Mondom okés semmi akadálya megcsinálom (Node nem azonnal). Körülbelül 5 órányi kérés, kérlelés, könyörgés, majd sűrű bazmegolást közetően rászántam magam, hogy nekiálljak. Ez a következőképpen zajlott le: felléptem az ftp-re, majd elmentem egy újsággal a hónom alá csapva lefektetni a barátságkőolajvezetéket. Ezzel is érzékeltetve hatalmas munkakedvemet. Miután jól végeztem dolgom megnéztem hogy mi is a tényálladék fogtam magam és nekiálltam. Ekkorra már drága cimborám nem hogy ideges volt, már tajtékzott a dühtől és félő, ha a közelemben van nem hogy megüt volna, de rituálisan közösült volna a hullámmal. Miután utánanéztem a komoly problémának nem általkodtam közölni, hogy az egész javítási művelet nem tartott tovább egy másodpercnyi folyamatos backspace nyomvatartásnál. Ekkor közölte velem, hogy szaporodjak és sokasodjak, persze nem pont ezekkel a szavakkal, és hogy menjek Nyékládházára szívalakú kavicsért...
A munka el lett végezve, mission have done!

Ma reggel a munkakedvtől megrészegülve elkezdtem olvasgatni a blogokat és drága Fiorentináék blogján bukkantam rá ama hozzászólásra, amiben éppen drága szerzőtársam méltatja szorgalmam. Magyarul lusta disznónak nevezett. Na szép, így bízzon az ember a barátaiban.

Most mi azzal a gond, hogy úgy vélem, az a probléma ami nem oldja meg magát három nap alatt nem is olyan fontos? Pató Pál uram is megmondta, ej ráérünk arra még...
Jó munkához idő kell és mivel becses szívlapátom nem becsteleníteném meg olyan alantas dolgokkal, mint a támaszkodás ezért is dőlök le ilyenkor alukálni egy kicsit pici pihepuha párnácskámra, csak ezzel az a baj, hogy a látszat sincs meg.
Amúgy is veszélyes dolog a buzgálkodás, és a mai rohanó világban az ilyenek által okozott egészségügyi panaszok jelentős problémát jelentenek. Ne kapkodjunk gyerekek...