2013. Március 15.-ét eléggé érdekes körülmények között ültük meg. Persze, jött nekünk is az SMS, hogy üljünk át másik autóba, de mi ekkor már lóhátra is felültünk volna, csak hagyjanak minket békében meghalódni. Az egész úgy kezdődött, hogy sütött a nap. Jó volt a kedvünk, pakoltunk a rátóti nagy mezőn, készültünk haza. Meguntuk, hogy össze-vissza törjük egymást a göröngyökön ugratva egy indokolatlanul 20 tonnás lánctalpassal, amiből a súlyának csökkentése okán, mellőzték a lengéscsillapítást, szinte teljes egészében. Ekkor jött egy lágy fuvallat és meglengette rajtunk az egyenruhát a melegben. Nevettünk. Aztán elborult az ég, mintha egy sertészsíros bödönt borítottak volna rá és a szél, egy na most meghalsz köcsög, murder lesz gecóóóó kiáltást hozott felénk. Mi értettünk a jelek nyelvén, ezért, elbontottuk az óriáslufi kiállításunkat, amit a fuvallat csinált a ponyvákból és beszálltunk. Hirtelen sötét lett, de fehérben és elkezdett szakadni a hó. Van olyan! Amióta kedves barátomtól megtudtam, hogy van világosfekete, azóta hiszem, hogy van sötét csak fehérben. Egymásra néztünk és kikapcsoltuk a rádiókat. Ide az nem fog kelleni, ha csak simán kiabálunk az előttünk lévőnek, hogy állj, már a mellettünk ülő nem fogja hallani. Egy darabig tudtunk igazodni az előttünk guruló láncos piros helyzetjelzőjéhez, aztán minden fehér lett és elkezdtünk csúszni. Így van, egy 20 tonnás lánctalpast megtaszított a szél az egyenes úton és elkezdte egy lejtő felé sodorni. Egy bokor fogott, akasztott meg minket. Itt már biztosak voltunk benne, jó hogy kitöltöttük az illetmény visszahagyásáról a papírt, a párjainknak ki fogják utalni az ahavi fizunkat. Ez majd megvigasztalja őket biztosan, a temetésünk előtt el tudnak menni fodrászhoz belőle, amint valaki májusban megtalálja az összefagyott hullánkat. Egyikőnk kiszállt, megnézni mizu a láncossal, itt halunk e meg. Hiba volt. A 75 kg-os embert a szél nevetve elkezdte elfújni. De ez még a kisebb baj volt, a honvédségnél elfogadott volt sokáig a gyakorlatonkénti 1 db ember halála. A nagyobb gond pedig: a gépünket is fújta a szél tovább. Erre már én is megijedtem, felálltam a gépben és egy merész lépéssel, miközben az kicsúszott alólam, kiléptem a viharba. Visszanézve, még láttam a sofőr döbbent arcát, ő nem 2 éve katona, ilyen gyors kiszállást még nem látott. Aztán engem is elkapott a szél és fújt az árokba. A dolog addig fajult hogy egy egész konvoj mentett minket, jégcsapok lógtak az emberek fagyott hajáról és szemöldökéről, egy KRAZ-t elhagytunk a hóban valahol és nem volt szállásunk, mivel indulás előtt leadtuk. Bevittek minket a helyi laktanyába, ahol igeeeeeen????? Nincs szállás meg kajaaaaa???? Felkiáltással megágyaztunk a folyosón, hogy akkor kapjátok be. Mire jelezték, hogy szívesen bekapják, de mi lenne ha ezt inkább mi tennénk meg, mert csütörtök van, pénteken 15-e, aztán meg hétvége és nem tudjátok meddig maradtok itt a földön fagyoskodva. Hát, kibírtuk nevetés nélkül, főleg amikor otthonról jelezték, mit aggódtok egy kis hótól, nem küldünk segítséget, csak eltúlozzátok a bajt. Közben harckocsik verettek az autópályán meg a városokban... Aztán a szállást visszakaptuk nagy nehezen, de enni nem, azt oldja meg mindenki ahogy akarja. Ja, de a laktanyából nem mehettek ki. Köszi. És ekkor megérkezett az SMS, üljünk át másik autóba...