Nekem kínszenvedés ez az egész, mint Prométheusznak a sziklához láncolt időszaka, csak nem a májam csipegetik el a sasok, ami visszanő, hanem a lelkem egy-egy apró darabját hagyom ott, befelé sikítva, meg kifelé is, a temető kapujában. Ez egy csodás körmondat volt, még én is távolba révedve, veregettem a vállam és a fülembe súgtam, ez nagyon jó tesó... Szóval itt ez a halottak napja, a virágárusok és a gyertyakészítők védőszentjainek ünnepe. Mert bár a halottakról kellene szólnia, még mindig ott tartunk, hogy azt nézzük, ki milyen koszorút, gyertyát vitt ki egy-egy sírra. Ne találgassunk tovább, Én vittem a citromsárgát, ami játsza a Macarenát és a Coco Jumbot, meg a Palmolive szappan szagú lila illatgyertyát. Szívesen. Közben perecet ettem, meg kürtős kalácsot, amit a temető melletti árustól vettem. Ilyenkor jó, hogy nem vagyunk sokan a sírnál, nem kell adnom senkinek. De, van ugye az az eset, ami ezt az írást megihlette, amikor telve van a temető. Ami nagyobb baj, hogy élőkkel is. Mi egy babakocsival próbáltunk érvényesülni a tömegben, ami tele volt gyerekkel, a rendeltetésének megfelelően. Szlalomoztam a sírok között, kissé rodeósan éles kanyarokat bevéve, mert ezeket ugye nem úgy tervezték, hogy egy tank méretű babakocsival járjon közöttük az ember. Meg lehet érteni, egy szavam sem volt. Aztán kicsi Én kinyilatkoztatást tett, a világnak ideje pusztulnia. De minimum kimenni a temetőből. El is kezdtünk kifelé menni, már feleségem karjában volt, a lenyúzott farkasba bújtatott üvöltő gyermek. Lézengő, ténfergő emberek között piuetteztem át, amikor megcsapta a fülemet egy gázrobbanás erejével az ügyeletes házmesternéni hangja. "Hát, hogy sír az a gyerek, még a szüleit is megpofoznám, megnevelném a jómodorra." Nem tudtam hova tenni a dolgot, hisz mellettük mentünk el, a mozgásom szele sem csaphatta meg. Mellesleg nem értem, hogy kellene sírnia? Szerintem átlagos módon csinálta, oá oá ááááá. Vagy a néni szabolcsi és azt várta hogy áo áo áo lesz? Az ő fiatalkorában nem sírtak a gyerekek? Ja, várjunk, nem sírtak! Egyből kapával a kézben születtek, sorkatonai egyenruhában, 19 évesen és bajszosan. A lányok is, akiknek a spártai kemál benyalhat. Micsoda idők voltak azok! Fú de állati lehetett, belehalni a tbc-be! De, ők kemények voltak és már jobban vannak. Bezzeg az én gyerekem még beszélni sem tud 3 hónapos létére és bajsza sincs. Hátranéztem a vállam felett, a hang alapján nem számítottam egy hegyomlás méretű nénire aki mexikói álarcos birkozó az unokák elől titkolt életében és nekem ugrik egy lucha libre kiáltással karöltve... Nem akarom magam fényezni, de azért még így is lenyomnék vagy 3-at belőlük, amire fagyott zacskós farháttal agyonvernek. Tudom, hogy temetőben, illik csendben lenni és az én fiam meg ordított, de ők meg nem viselkednek korukhoz illően és folyvást a temetőben mászkálnak. Aztán meg nem találják a fekhelyüket... Szóval 1:1.