Úgy hozta a sors, hogy szombaton vonatozásra vetemedtem. Forró-Encs állomásról kellett eljutnunk öcsémmel Miskóciába.  Már a reggeli vizeletemen éreztem, hogy igazán élvezetes lesz. Drága szüleink kiraktak a vasútállomás előtt, nosza induljunk jegyet venni. A sok jóarcú vonatravárakozó előtt már félve nyitottam ki a brifkómat, de ez volt még az utazás legsimább része. Mivel volt egy fél óránk még a vonat indulásáig, úgy döntöttünk, hogy igyunk egy kávét a közeli bisztróban. Kikérem a két kávét no meg mellé még kértem egy doboz sima szofit meg egy őszilét. A feketelevessel viszont jöttek a gondok. Mivel öcsémmel mindketten tejjel két cukorral isszuk evidens, hogy így kérjük. Jó tej nincs, mondom akkor tejszín, az van és már nyúl is a tejszínhabért. Mondom sima tejszín nincs? Az nincs, de sugárzó örömmel közli megint az eladó, hogy van tejszínhab. Mondom azt nem kérek. No nem baj kaptunk kávét két cukorral röpke negyed óra alatt. Gyorsan bedobtuk és már rohantunk is a vonathoz. Akkor még naív ábrándokat szövögettem, hogy a negyven perces út simán el fog telni. Tévedtem...
A következő állomáson felszált egy kiskölyök és leült a mögöttünk lévő ülésre, nagy néma csönd, csak öcsémmel beszélgetünk halkan, csak a vagonon átsüvítő szél sziszeg halkan, egy szer csak a mulatós cigányzene legalja töri meg a csendet valami Sokol rádió minőségben. Hát ilyen nincs. Akkora röhögésben törtünk ki mint állat. Lányos zavarunkban nem tudtunk mit reagálni, úgyhogy tűrtünk és röhögtünk, kb 2 szám ment végig, meg a könnycsatornáink már kiszáradtak, mikor a kiscsákó leszállt.
Nagynehezen összeszedtük magunkat és zakatoltunk is tovább, mikor a mellettünk ülő öregasszony költői felkiáltásban tör ki: Segítsen leszállni! Mivel csak hárman voltunk a vagonban keztük sejteni, hogy nekünk szól az üzenet, úgyhogy öcsém aktivizálta is magát nagy nehezen, mire rájöttünk, hogy tényleng nekünk szól. Ilyen alapvető kulturális formák, mint a megszólítás, vagy valami már nem fontos, minek is a sallang... No öcsém belekapaszkodott a szatyrokba, de nem tudom mi lehetett benne mert igen nyúltak és láttam öcsém arcán, hogy nem tollpárnától duzzad. Lehet a régi Szovjetunió hagyatékaként megmaradt atombombák egyikét vitte át a kisunokáknak, csak hogy legyen mivel játszani.
Még a mese végéhez hozzájön egy igazán aktív újságárus a miskolci Tiszai pályaudvaron. Na az a tag kész volt. Kértem két jegyet a helyi járatra, de a figurának kb a mókusok belefialatak volna a fejéba olyan tempó mellett. Hát mondom derék munkaerő, mi lett volna, ha valamelyik távolabbi magazink kérem? Talán még most is ott állnék és várnék rá???