Hol is kezdjem? Balassagyarmaton születtem egészen kisgyerekként. Valszeg ha hagynak választani akkor kiskutya leszek, mert akkor megsimogatnak meg kapok kekszet. Így csak csontot kaptam a nyakamba hogy legalább a kutya játszon velem egy kicsit. Később kiderült hogy ezt a játszás dolgot féreértette és megpróbált elkaparni mint macska az ürülékét. Ezután a fiaskó után gyorsan be is adtak az oviba, ahol nyugdíjaztam egy logopédust. Önhibámon kívül nem tanultam meg rendesen sziszegni. Aztán valahogy átrugdaltak a nagyobb csoportokba ahol kiváló technikai érzékem is megmutatkozott, amikor a mások által különválogatott színes gyurmákat egybenyomeszoltam helymegtakarítás végett. Akkor jó ötletnek tűnt. Utólag körülményes volt megmagyarázni az ovónéninek hogy nem egy kutya szart a székére csak gyurmáztam. Aztán jöttek a farsangok ahol feltaláltam a kevert ital fogalmát: cola-narancs-almalé-hányás formában.

Ezek után gyorsan elvégeztették velem az ovodát, átpasszoltak a sulinak. Rögtön első nap összebarátkoztam Tomikával. Kérni akartam tőle radírt, hogy a gólyáról leradírozzam a tanárnő által nem kívánt nemiszervet, de Tomika csak anynit mondott hogy Boaaaaaaa, én meg annyit éreztem hogy placcs placcs... szóval amit fogtam puha volt meg meleg, de radírozni nem lehetett vele. Az alsó tagozat vidáman telt, továbbfejlődött a kézügyességem, mostmár nemcsak szimplán összegyűrtem a papírlapot technikán, hanem ráfogtam hogy origamiztam egy üstököst. Mondanom sem kell hogy nem vált be...

Felsőben már voltak apróbb gondok is, pl nem szerettem énekelni többet. Megútáltatták... Kitettek az énekkarból amikor rájöttek honnan jön az a fura zaj. Szóval új hobbit kerestem és nekiálltam Judozni. Gyakorlatilag arra volt jó hogy a fentebb említett üstököshöz hasonlóan összecsomózzam magamat.

A pályaválasztás nem kis gondot okozott... Mivel érdekeltek már alányok egy jó ideje, csak én nem őket, így két lányiskolába meg egy fiúiskolába adtam be a jelentkezésemet. Valószínű a felvételin nem dőltek be a parókás trükknek és rájöhettek arra is hogy nincs olyan női név hogy Balázsina, mivel nem vettek fel. Így bekerültem a fiúiskolába.

Szórakoztató volt. Legalábbis a többieknek ahogy álltam kinn a táblánál feleléskor és számoltam a papírgalacsinokat a plafonon, meg tippeltem mikor esnek a tanárra. Szóval sokszor kaptam olyan bizonyítványt amire menetelni lehetett mert eléggé katonás volt.

Megcsnáltam egy nyelvvizsgát is németből. Énekeltem egy bájos osztrák népdalt: "Ik gébe in dájner léderhóze ájne klájne vurszt" címmel. (gyengébbek kedvéért: adok egy kis kolbászt a bőrnadrágodba) Sírva könyörögtek hogy többet ne menjek oda vizsgázni. De kiszúrtam velük mert voltam angolon is és kb ugyanezt játszottam el, azzal a különbséggel hogy általam angolnak vélt nyelven daloltam. Aztán kiderült hogy túl sok köze nem volt hozzá, viszont jól hangzott.

Aztán elrugdostak érettségiig amit csapatmunkában hoztunk össze. A tanárok diktáltak én írtam. Megdöbbentő hogy a tanárok milyen hibákat vétenek... legalábbis erre tippelek abból hogy csak 3-ast kaptam fizikából.

Ezt követően nagyon unatkoztam és főiskolára mentem. Ott ittam egy kávét aztán hazajöttem. Végülis 3 év után közös megegyezéssel otthagytam a sulit. A tanárok közölték hogy magát kirúgjuk jó? Erre meg mit lehet mondani... Szóval okéztam. Ebből állt a közös megegyezés.

Aztán dolgoztam lelkesen egy hivatalban amiről olvashattatok kalandokat... és most a Honvédség amiről ígérem megeresztek néhanap valami szellemrombolót ha akarjátok :D
És hogy ki is vagyok én? Hát csak Bazsi... a szomszéd hegyről. És integetek nektek!