A klánunk úgy határozott hogy a tavalyi után megejti a második nürnbergi perrel felérő traccspartiját. Ennek Hatvan városa adott helyet, az ősi családi központ. Annyira ősi központ hogy a Naprendszerrel együtt alakultunk ki ide. Vita nincs, aki nem hiszi járjon utána de minimum kurva anyját. 
Velünk utaztak nagyszüleim is, hiszen mamám rokonságáról van szó. Az öregapám is ott volt aki nehéz természetű, sarlóval borotválkozik és kalapáccsal veri ki. Ja és szuperképessége hogy alternatív GPS-ként funkcionál.  Ismeri azokat az utakat is amiket még a rómaiak építettek. Mivel ő is segített nekik. Igen, ott verte a rabszolgákat, meg a kalapácsát...
Odaérve célunkhoz végigöleltük a rokonság mind a 70 tagját, ami abból a szempontból volt probléma hogy nekem Pest óta kellett wc-re mennem. Meg persze nem állhattunk volna mert akkor nagyapám kiszáll nosztalgiázni és soha az életben nem látjuk többet. Amire elértem a wc-hez azt vettem észre hogy nagyapám már ott nosztalgiázik. Belülről martak a könnyek kicsit, de nem mertem magamból semmi folyadékot a szőnyegre engedni.
Miután ezen túljutottunk, mentünk az ünnepi ebédre. Mindenki boldog, mosolyog, a kések visszakerültek a levegőből az övek hátuljába. 
Aztán jött nem várt fordulatként hogy rosszul lettem. Nem kicsit, csak megcsapott a szele a dolognak. Innentől kezdve egy vidám délutánon, éjszakán át több rókát eregettem mint sárkányt gyerekkoromban. Szerves részeként a dolognak megindultak a dolgok alul is. 
A család aggódott, mi tagadás én is. Ha az a pálinka visszafelé is visszafelé is végigmarja a torkomat... mégpedig végigmarta. Barack íze továbbra sem volt, de már fogkövem sincs mert totál leszedte.
Másnap minden helyrebillent és indultunk hazafelé. Csak az zavarta a vezetést picit hogy a telefon 10 percenként csörgött hogy hívjanak e siratóasszonyt vagy megnyissák e a családi kriptát. Mint látjátok nem kellett megnyitni a kriptát, csak nagyapám miatt aki azóta sem tudjuk hogy minek nosztalgiázta be magát oda...