Egy szép napon az orvosom felajánlotta hogy vegyek részt egy ilyen eseményen és akkor csudijó lesz. Nem fáj, beszélgetünk közben, ne aggódjak. Van akinek kellemetlen, néhányan káromkodni szoktak közben, szokta mondani mindenkinek hogy kiabálhat is.
Mi baj lehet, mentem mint dédapáink Doberdóhoz. Kedves doktornőmet megkértem hogy mielőtt átesünk ezen, legyen kedves tegezzen. Így kicsivel közelebb éreztem, vagy inkább közvetlenebbnek.
Aztán kezdődtek a furcsaságok... "Ebédelj és jövünk megcsináljuk"

Nyílt az ajtó és 4 hölgy lépett be. Leültettek egy székre és mondták hogy mint a cica úgy csináljak pici hátammal. Mondtam hogy genetikusan nem tudom azt csinálni. Ezen elképedtek. Ekkor gyanúsan körém gyűltek mindannyian. Egyikőjük a kezemet fogta, másik a vállamat nyomta, a harmadik a hátamat akarta görbíteni. 

Doktornő elém állt, hogy ad érzéstelenítőt, van-e kérdésem. Mondom csak annyi, hogy mégis miért fognak már most ennyien ha csak kellemetlen lesz. De hát biztos ami biztos...

Innentől nekem nem volt jó, merthogy a lumbálás úgy néz ki, hogy a 3. és a 4. gerinccsigolya közé egy tűt beböknek és mintát vesznek a gerincvelő folyadékból. És ha elsőre nem sikerül, mert ez előfordulhat... akkor próbálkoznak egy csigolyával feljebb.

 Ez a kiindulási pozíció, orvosi térdelőrajt. Komolyan rám néz és azt mondja, ha fáj kiabálj. Hát én ezt megfogadtam. A katonáknak van egy szokása, hogy szeretnek és tudnak is kiabálni. És ha szabad, lásd a korábbi felhatalmazásokat... kiadjuk amit ki kell, így nem pukkad ki a fejünk. 

A folyamat felénél tartunk amikor kérdezik hogy ennyire rossz? Nem, és hozzátettem hogy yuppí. Aztán ők mondták hogy o-ó.  Ha a doki ezt  mondja akkor minimum egy szikét benned hagytak. A látóterem könny áztatta szélén megjelent doktornőm hogy baj van, nem tudta leszívni valami miatt és legyek erős.

Akkor már hanggal elbomlasztottam mindkét Halálcsillagot, behorpasztottam Darth Vader sisakját. Egy kisegér vékonyságú hangon kinyögtem hogy megesik az ilyesmi (mintha értenék hozzá, vagy eddig jól bírtam volna). Amikor az egyik ápolónő rám nézett és azt mondta hogy ennyire nem fájhat, mondjuk rajta nem csináltak még ilyet. Itt cseppfolyóssá vált az emlékezetem. Az biztos hogy átjutottam valahogy az ágyra. Mégegyszer felhívták a figyelmemet, ne mozduljak 6 órán át, meg utána se nagyon. Nem mozdultam, nem mintha ment volna. A nyálamban feküdtem és amikor ezt meguntam aludtam. Mondjuk akkor is a nyálamban feküdtem csak nem érdekelt.

Reggel ébredés, közlik hogy élek. Ebben nem voltam annyira biztos. Hazamehettem, csak egy hiba volt: wc-re se nagyon tudtam elmenni. Hívtak egy beteghordót aki kitolt a fogadóbizottsághoz. Annyit nem bírtam mondani bikkmakk. 2 Hétig feküdtem az ágyon itthon és még olvasni sem tudtam. Minden fájt. Főleg a fegyverletétel Világosnál. A kiabálásról annyit, hogy azóta szerintem senkit nem bíztatnak erre.