Imádom a színházat, nem sznobériából, tényleg szeretem. Viszont a hülyék itt sincsenek kevesebben sokkal, csak jobban öltöznek. Névnapomra kaphattam a jegyeket, csak abból tippelem hogy nagykabátban mentünk. Igencsak tél lehetett. Sok szép ruhás tündöklő hölgyemény és gáláns lovagjaik, akik lehet jobban tennék ha otthon tündökölnének zárt ajtók mögött, amiket gálánsan kulcsra zárnak. Roham volt a ruhatárért, így is féltem, nemhogy ha még lóval meg kopjával vitték volna a ruhákat.
Beültünk a nézőtérre, feszült csend... Megszólal egy telefon, majd a jóisten haragjával megszólal egy hang hogy telefont tegyék el vagy haljanak halálnak halálával. Akkor ők meghalnak, de a telefont felveszik és mintha sürgetni akarnák az előadás végét, 3 másodpercenként megnézik.
Nem mondhatnám hogy készültem abban a tekintetben hogy mit fogok nézni. Kemény drámára számítottam a forradalmi Oroszországból. Mindig kicsit feszült vagyok az ilyen előadásoknál, sok múlik a dramaturgon, a szereplőkön.

Függöny fel! Aztán áriázva belibben egy kisebb tömeg a színpadra. Nekem lefőtt a kávé, senki nem szólt hogy ez musicel lesz. Így a következő 2 felvonást = nagyjából 3 órát, csalódottan, kétségbeesve töltöttem. Életem leghosszabb darabja volt. Tanulság: hülye voltam. De ha nem lettem volna az, ez akkor sem esett volna jól.