Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy laptopom, még ez előtt. Szép borítás, fém mintás műanyag, nehéz mint egy mázsa szén, annyira halk mint egy Zsiguli leszakadt kipufogóval. De szerettem, a szívemhez nőtt, főleg azért mert 150 000 JMF volt az ára. És ha ennyit adok ki valamire akkor is szeretem ha nem. Kicsit olyan mint a spenót... az szép hogy zöld, de meg nem enném. 
Becézgeti az ember, még az indítás utáni harmadik lefagyásnál sem veri darabokra. Szóval ezt a féltve őrzött kincset, igyekeztem megóvni a működéssel járó káros következményektől, amiben kislányom segített nagyon sokat. Gondolnátok hogy ha Bogyó és Babóca nézés közben almalevet borítotok bele, egyrészt ragadni fog minden, de még jól lehet vele nyáron a konyhában legyet fogni, másrészt bemegy a folyadék, kijön a füst. 
Akkor pedig ha kijön a füst és nem kéményről van szó, ritkán jó jel. Kikapcsoltam mindent amit lehetett, ennek a fagyasztóban tárolt dolgok mondjuk nem örültek. Laptop szétszedés megindít...
Itt derült ki újfent hogy szerelni nekem nem szabad, vagy inkább nem éri meg. Ha valamit szétszedek azt akkora eséllyel nem rakom össze soha az életben hogy 8 matematikus számolja azóta is. Mondjuk szívesen összeraktam volna, de értelme nem lett volna mert egy körömnyi luk égett az alaplapra. Szóval levontam a következtetést... Amit kénytelen voltam szeretni hisz 150 000 JMF volt az ára, az nem fog működni többet. Gyászba borult a lakás, amit csak az tett még kegyetlenebbé hogy az almalé is elfogyott. Mondjuk felvetettem hogy fogjuk a poharat és a laptop házából beletöltöm. 
A következő laptop nem ilyen sanyarúan járt, egyszerűen csak nem indult el. Aztán smikor mégis, akkor 2 méter magasról megnézte hogy rá is vonatkozik e gravitáció. Igen vonatkozott...
Eljártam az esőtáncot, ráolvastam, 3 sámán fújt rá füstöt, de ez sem segített. Úgyhogy hagytam a fenébe és inkább leültem a sarokba és nem szóltam senkihez.