Megint éreztük hogy mi kellünk a népnek mint egy falat aszfalt ízű mogyoróscsoki. De nagyon ki akartuk a csorbákat köszörülni és a lelki világainkat egyenesbe állítani. Rengeteget próbáltunk, nagyon adta a legújabb próbaterem amin 3 zenekarral osztoztunk a mosonmagyaróvári finomkötött gyárban ami egy isteni hely volt. Ha posztapokaliptikus vámpír, zombi, szekta filmet akarsz forgatni. Elsőre bemenni nem mertem, azt hittem hogy a folyosón Freddy Krueger az életemet veszi el. De legalább találkoztunk egy üdítő újdonsággal: Nem fagytunk szerte szét, amíg a bennünk élő sztárt etettük álmokkal. Olyan profikká váltunk, annyira éreztük a hangerőt, hogy egyik vasárnap küldöttség érkezett a közeli templomból hogy mi lenne ha me nem... De. Mi DE. DEDEDEDEDE. 
Vita lezárva. Mi határozottan de. Új énekessel támadtuk a reménybeli hallgatóságot. Kedves zenésztársaim lelkemre kötötték hogy nem csinálok vele semmit, mert az előző is megviselt mindenkit. Kijelentettem hogy nem piszkálnám meg gumikacsával sem a pici fülét mert Ádámnak hívják.
Neki a hiányzó, vagy inkább hellyel közzel létező sármján kívül, hangereje volt. Meg magassága. Fura volt a saját dalszövegeimet visszahallani, nem is tudtam mi van bennük. A művészek agya sem káptalan... De ezen a szinten is előfordulhat ez. Is. 
Egyik alkalommal, hogy boldogságot okozzon, ellátogatott hozzánk a jóötlettündér egy fokkal jobb ötlettel minthogy a vonaton szerenádozzunk gitárral egy ijedt lánynak. Pedig bájosan pislogtam. Azt kell mondjam nem örült éjfél körül ennek a remek lehetőségnek hogy 2 hírhedt rocksztár leszállt éppen az ő vonatára és zenélt neki személyesen. A zenekar többi tagja, gondosan próbált úgy csinálni mintha nem ismernének. De ez nem jött be, kértük őket hogy szálljanak már be, az évezred balladáját adom elő realtime.
Elkalandoztam... Szóval a jó ötlet: vegyünk fel egy demót. Remek ötletnek éreztük egészen addig a pontig amikor kiderült hogy ahhoz pénz kellene. Nekünk meg még mindig leginkább az hiányzott. De, megoldottuk, mert ekkora ikonok voltunk. Egy számítógépet vittünk a próbaterembe ahol mindent mindennel összekötöttünk, főleg a kellemest a haszontalannal. Ennek következtében sávonként feljátszottunk 2 számot.
Jajj úgy csillogott a TDK lemez amire kiírtuk hogy 4 napig csak imádkozni mertünk hozzá. Gyermekünkként szerettük, aztán elkezdtük szétküldeni fesztiválokra hogy majd megyünk, ezt hallgassátok megfele. Nem válaszolt senki. Azóta sem. Pedig mennék unplugged, nosztalgia, vonós koncertet adni. Öltönyben darálnánk a csirkét...
Amíg ezen keseregtünk, befutott egy lehetőség egy koncertre, nem más, mint az Ossian előtt. Még a honlapra is felkerültünk. Ez azt eredményezte hogy instant akkora arcunk lett, hogy az Iron Maiden menjen a búsba, majd mi megmutatjuk. Kaptunk fél órát zenélni, Istencsászárnak éreztük magunkat mert pont annyit simán kitöltünk és még a pakolás meg a hangolás és a beállás is benne van. ÉS LÁTJA MAJD A PAKSI ENDRE MEG AZ OSSIAN.
Aha látta. Az arra lézengő kb 20 részeg és a következő zenekar akik NEM. AZ. OSSIAN. voltak. Hanem kettővel utána jöttek, de akkoris. Mondjuk amikor meglátták a rájuk váró tömeget, inkább a kocsiból sem akartak kiszállni. Ez akkora traumát jelentett akkor, meg azóta is hogy a fejemben valami átrendeződött és azóta rendes zenét hallgatok és kiújult tőle a svéd nyelvtudásom. Őgy vön, tödök svődöl ös böszőlnö. 
Mindezen események odáig vezettek hogy úgy gondoltuk, nekünk nem éri meg rocksztárnak lenni. Leszünk inkább metálistenek. Ahhoz hangszer sem kell. 
Szóval rövid összegzésképp: kevesebb mint egy év alatt a 0-ról eljutottunk az Ossian előtti fellépésig. Lett egy titkolt 2 számos demónk, aminek példányaira nyilván vigyáznak azok akiknek elküldtük és nem mondjuk kávéalátét lett. Vagy rágóka a kutyának. De ami abszolút megérte, a sok élmény. Néha még ma is játszom a számokat, bár a bal kezemre hatással van ez a szar. Ja és abszolút hozadék: megszületett az Agyhugykő.