Amikor rájössz hogy a zenélés nem hozta el a várt kiteljesülést, de legalább elérted a kultikus, meg nem értett művész titulust, akkor lehetséges hogy elkezded keresni magad és adsz a világnak valamit amin még egy darabig gondolkodhat. Mert ugyan kiderült hogy zenélni józanul nem tudsz, ittasan meg hiába adod bele az érzelmek kakofóniájának tengerén úszó meglékelt hajón bendzsózó falábú kapitány vállán ülő papagály bánatát, nem érti a világ miről beszélsz. (Ennek a mondatnak nincs értelme, vagy mégis? Meg nem értett művész vagyok még mindig, yeeeeeeeee) 

Szóval, kitaláltuk hogy nekünk is menne a stand up. Más ezt nem érezte így. Hogy miért, az rejtély maradt máig... Bár köze lehet a fellépők ingyenes italfogyasztásához. Próbáltunk összeírni valami fonalat ami mentén kapaszkodva beszélünk. Vittünk egy valag papírt amire írtam a magvasnak tűnő gondolatokat, amik egyre jobb ötletnek tűntek a sörök fogyásával párhuzamban. Azt már csak a mikrofon előtt vettük észre hogy a papírok egy részére olvashatatlanul írtunk, másik részét az asztalon hagytuk, a harmadik harmadra meg csak lerajzoltuk amit mondani akartunk. Éreztük hogy megint nem jutunk a csúcsra, de meg fogjuk próbálni!!!! Megpróbáltuk. Nem lettünk humoristák. De amikor visszamentem a jegyzetekért az asztalhoz, láttam hogy egy kanyi betű nincs rajtuk. Hova tűnhettek? Jobban odanéztem, azok nem hangyák a söralátéten meg asztalon... Hanem az ötleteink. Akkor már nem vihettem oda az asztallapot meg az alátéteket, hogy bocs jönnénk vissza, na majd most, most lesz a tuti, csak egyvalaki jöjjön már asztallapot tartani...

Viszont, ha valaki rájön hogy egy asztalt összefirkáltunk, karcoltunk, akkor oda többet nem kell mennünk... Szóval rövid volt ez a karrierünk is, pont mint a blog másik alapítója által megvalósított rakenró sztori. Vett egy gitárt, minden pénzéből, viszont annyi nem maradt hogy jusson sörre. Így eladta a gitárt és vett sört.