Gyerekként mindannyian imádtuk a nagy autókat nézni, vagy mégnagyobb járműveket. Személy szerint a villamosokért voltam oda, de azon a szinten mint drogos az anyagért. Persze mindig este mentünk keresztül a fővároson, úgyhogy egy megveszekedett villamost nem láttam, ellenben a villamosról végignézték az arcomon és az ablakon végigfolyó nyáltócsákat amiben minimum a Nimitz anyahajó megfordult volna Y-ban. Na de mindegy is. Sokaknak azonban a nagy trúság a kukásautó volt. Nem is értem ez hogy lehet... Nem is megy síneken, meg minden városban van belőle... És hogy ezt meg is mutassam gyermekeimnek, kitártak az ajtót hogy, ni jön a kukásautó, még nálunk is és elviszi a szemetet. Ezzel speciel pont átbasztak mert nem jött. És kicsivel később sem. És kicsivel később mint a kicsivel később sem. Mondtam a srácoknak hogy ne keseregjenek, akkor megyünk rendetrakni, az majdnem annyira jó buli. Majd én mondom mit hova rakjanak és nézem jól csinálják e...
Átláttak rajtam. Ők már rendetraktak, felmostak, megfőzték az ebédet és kivitték a szemetet, adjam elő azt a kukásautót. Sarokba szorítottak azt kell mondjam. Kiültünk a lépcsőre és vártunk. Lassacskán egy random időpontban megérkezett a kukás. Eddig ez még két egymáshoz viszonylag közel eső naszakban nem sikerült nekik. Volt hogy reggel 8-kor, lobogtattam a fejem felett a kukát mint a texasi láncfűrészes, a munkaeszközét, volt hogy 3 másodperccel az után jöttek hogy este 8-kor behúztam a teli kukát.
Nyilván nem ezek a fiatalemberek tehetnek róla hogy késnek (desszantosok). De a srácokkal tátott szájjal néztük végig hogy leugranak, az egyik olyan sárgát csulázott mint a Nap, tisztán látszott még ebből a potom 15 méter távból is hogy, ahova a csula esett ott még a kavics is elrohad, földcsere program kell. De elmeséltem a gyerekeknek hogy ez nem szép dolog, a bácsi biztos megbánta már. Ééés nem, mert jött az újabb csula a József Attila Púposvölgy-szélső-alsó könyvklub örökös tagjától. Az Alien meg rohant utánuk a receptért. Amikor ez és a kukaürítés megvolt, fogták a hulladéktároló edényt és a világ iránti Bukowski szerű megvetésüket és az erejük durván felét beleadva, földhözbaszták. Csak azért nem földhözvágásról beszélek mert az nem fejezi ki, mennyire behorpadt a kuka. A gyerekek még azért integettek meg köszöntek nekik, de nem értek rá ezzel törődni. Hiába no, nem véletlenül mondják hogy ne akarj a hőseiddel találkozni...
U.I.: az ő munkájuk ugyanúgy fontos mint bárki másé. Meg kell becsülni. Ha nem lennének, kénytelenek lennénk a saját szemetünket feldolgozni, vagy kevesebbet szemetelni. De ezt nem akarhatja tőlünk senki, ugye? Na mos t mennem kell, behozom a kukát...
