A fájdalmakról nagyon sokat tudok írni, főleg mert egy félévet tanultam a Trianon kori Magyarországról. De egyébként, fáj még a fegyverletétel Világosnál, meg a fejem néhanap. De ezeken túl kell lépni, nem lehet úgy létezni, hogy megbénít a fájdalom. Mondom ezt úgy, hogy két napon át feküdtem a szőnyegen a nyálamban amikor jött egy enyhe front. Miközben ezt a halaszthatatlan dolgomat műveltem, eszembejutott amikor kedves kis barátommal játszottunk. Egymással, igen. De, nem úgy! De, úgy! Szóval Warhammer volt kérem szépen, és eljött hogy elkeni a számat, mert messziről jött és ne hiába tegyen így. Én meg úgy voltam vele, hogy messziről jött ember azt mond amit akar, és akkor most dobjon inkább egyet a kockájával.
Lehetőségek:
-1-est dob: meghal a figura amivel sakkban tartotta a moslékosvödör és egy kupac takony kinézetét ötvöző seregemet;
- 2-6: életben marad.
Sokat nevettünk aznap, például azon hogy mekkora valószínűsége volt annak hogy 1-est dob. Amúgy elég nagy, mivel egy cinkelt kockával dobott, amivel csak ez lehet a végeredmény. Biztosra kell menni na. Aztán eszembe jutott az is, hogy összeraktam egy modellt, amit két pilóta vezetne. Ha nem ragasztottam volna rá a tetejére a keretet. Így ugye nem férnek bele. De, legalább a lábuk benne van, mert az meg a modell aljának a része. Amint ezen agyaltam, eszembe ötlött, hogy rám komoly szerelési munkákat bíztak annó. Hogy, nekem milyen bátor parancsnokaim voltak! Végül is él mindenki, és a végén már nem lepődtek meg azon, hogy vannak gépeim amik csak balra tudnak fordulni. Még jeleztem is büszkén, hogy nézd főni, hogy fordul az a láncos balra! "Csodás, tisztában vagy vele, hogy az egy kereszteződés, ahol jobbra kellene fordulnia?" Most erre mit lehet mondani... ha 270 fokot fordul balra, akkor az olyan, mintha jobbra fordult volna. Hát mindent nekem kell kitalálni? Láttam az arcán a büszkeséget, hogy neki ilyen emberei vannak, aztán kis barátom aki vezetett, félig kilógva a gépből, miközben állt a pedálokon integetni kezdett, hogy szia főnök! Ekkor hátat fordított és eleredtek a könnyei, hogy őt ennyire tisztelik, meg szeretik, hogy még integetnek is neki! Már átöleltem volna, hogy minden rendben, igyon egy kávét, kézben tartjuk a dolgokat, amikor elkezdett kiabálni. Vettük a lapot, mivel sokan látták az attrakciónkat, eszünkbe jutott hogy tisztelegni kellett volna neki és nem integetni! Elcsukló hangon még annyit kérdezett: "zászló van nálatok?" Mutattam a piros-fehér-zöld Kossuth pajzsra a vállamon, hogy igen van, az egyenruha része! Otthagyott minket szó nélkül. Na ez az igazi fájdalom... Két napig zokogtunk az irodánkban az ágyainkban, magzat pózban, sírásunkat horkolásnak álcázva, annyira kibuktunk. 
Aki esetleg izgul, hogy elmúltak e a fájdalmaim a szőnyegen fekve, annak elárulom, már a kanapén ülök.