A srácok elmentek nyaralni, buli van! Azaz hogy pont hogy nincs mert ilyen Stockholm szindróma félénk alakult ki az évek alatt. Nem jó hogy nincs időnk arra amit szeretnénk: olvasni, vagy megnézni valamit, festeni, tarkón szögdelni... A szülők, szerintem mindenki így van ezzel, várják a szabadság édes pillanatát, amikor eszel esetleg egy Snickerst és a másik végén nem lóg két gyerek a csokidra harapva, vagy csörögsz a maradék műzlivel amit reggeliből meghagytak és nem nyúl bele senki tenyérrel a táladba hogy ő még akkor kér ebbe tejszínhabot. Nem akar senki, de tényleg senki kiabálva a füledbe suttogni hogy amúgy pukizott és hallottad e... Na akkor üt be a csend és nem tudod mi a fura, csak hallgatod. Közben elszomorodsz amikor rájössz hogy baszki, ezek elmentek nélküled nyaralni, pedig ketten együtt is csak 7 évesek, kerekítve. Felmerül a gondolat hogy biztos jól lesznek e nélküled? 
Ne áltasd magad, ők istenien lesznek a nagyszülőkkel. Amikor vacsorára tejfölös palacsintát kérnek sült krumplival, akkor az lesz. És ettünk mi is furcsa dolgokat szerintem mindannyian ennyi idősen, amiket ma már csak kavargó gyomorral ennénk meg, ha valaki ütne közben egy husánggal, na de azért ez után minimum szikkadtra fosnánk a porhüvelyünket, a gyereknek meg ízlik. Közben azért nevetsz, de a szemed és a gyomrod is ökölbe szorul, hogy add Istenem hogy itthon ne kelljen ilyet csinálnom!
Te meg csak ülsz otthon és azt tehetnéd amit éppen akarsz, de nincs kedved semmihez. Csak ülsz a kanapén, a szádon elmaszált barna rúzsként csillog a csoki és a nyálad, cukor és koffeinkómában vagy a kávétól és annyi mindent csinálhatnál tulajdonképpen... Aztán nagy nehezen ráveszed magad mert látod hogy még csak nem is fürödtél, meg érzed is és nekiállsz mondjuk festeni. Teszel 2-zwei-due-dos-kettő ecsetvonást és hazaértek. De hogy a bánatban telt el két nap?