Igyekszem az emlékeimet a megromló agyamból ilyen módon kimenteni, hogy ide írom őket. Rengeteg dolgot elfelejtettem már, de aki olvas, legalább időnként, tudhatja, hogy a dolgokat egészen ritkán szeretem a bonyolultságukért, azt sem szeretem ha valaki feleslegesen bonyolít bármit is, például indokolatlanul hosszú mondatokat ír és még büszke is magára, hogy tudja a fingot reszelni mindenféle kézzelfogható ok nélkül. Oh, wait... De az sem okés ha valaki idegen szavakat használ amiket a többség nem ismer, ezzel jelezve szellemi fölényét. Nem szeretem a kriosztimofyl embereket egyszerűen. Na de térjünk rá a mai tárgyra, a hajnövesztésre. Régen, megbolondult fiatalkoromban hosszú hajzattal rendelkeztem, amit sajnálatos módon le kellett vágatnom abban a szent pillanatban, ahogy kiderült, szeptember 1. a munkakezdés varázslatosnak ígérkező időpontja. Pedig előtte, évekig növesztettem és gondosan ápolgattam mint a parlagfüvet a kertben, amíg ki nem derült mi az. Lehet ez is egy ilyen dolog volt. Szerettem vele babrálni, befontam, masnit fűztem bele meg csatokat. Na, nem egészen. De, néha meg is mostam. Odáig nem jutottam el hogy magától rasztásodjon, bár volt ismerős aki erre esküdött. Amúgy a levágott tincset szüleim eltették mint valami relikviát, de szerintem csak az unokáknak mutogatják, hogy jól viselkedjetek, mert apátoknak is leszedtük a haját. De vissza megint az időben. 5-6 centis lehetett a hajzatom amikor katona lettem, néha még bennem volt hogy hátranyúlok, összefogom. Ekkor szépen kinevettek, hogy:

- Mit nyújtózkodsz itt hülyegyerek, menjé dolgozni inkább...
- Mit? - mert ugye akartam bizonyítani, hogy nekem menni fog ez a katona izé.
- Há, nem tudod?
- Nem.
- Na, majd ha annyi ideje itt leszel mint én, tudni fogod.
- De mit?
- Sok a kérdés, még mindig hosszú a hajad.

És akkor elmentem fodrászhoz, hogy ez még mindig nem jó, csináljon valamit vele, nem tusom mit, nem is érdekel, legyen rövid. Ő erre mondta, hogy a szó amit keresek a frizura lesz. Beleegyeztem. Hiba volt. Onnantól páran rendkívül szellemesen megjegyezték hogy hasonlítok fejre Songokura. Erre mást nem lehetett mondani, mint hogy: de legalább, nem az Avasról jöttem. Na innentől kezdve 3 évig gázolajos ronggyal törölgettem a lánctalpasok oldalát. Amikor megkérdeztem miért, rávágtak hogy azé hülyegyerek, hogy csillogjon. Menj el fodrászhoz... Amikor az illető a gázolajtól csillogó, csúszós gép tetején beesett a rakéták közé, fütyörészve, elégedetten törölgettem tovább.
Na de, már nem vagyok katona, úgyhogy elérkezettnek láttam az időt, hogy újra megnövesszem a sérót. A 3 mm-ből, amíg fél méter lesz, az gondolom nem kis idő és biztos nem fog idegesíteni. Bár már nem látok sokat, mert belelóg a szemembe és viszket és ááááááááááááááá. Jó lesz, csak idő kérdése.