2021. Július. Szögre akasztom a légvédelmi rakétát, bár húzza kicsit a fogast. Én meg a fogam, ahogy kilöknek a laktanya kapuján és már pukkannak is a pezsgők. Jólvan, hát nem számítottam arra, hogy majd megsiratnak, vagy egy sorfalat állítanak, ahol mindenki a mellkasába vésette, hogy velünk maradsz testvér. Évekig készültem arra, hogy majd amikor kivonják a rendszerből az utolsó láncost amin szolgáltam, hozzávághatom a pezsgősüveget, csak azzal nem számoltam, hogy a pezsgősüveg nyakát letörik, análisan felhelyezik és megtekerik. Egy könnycsepp megindult a szememből, ahogy a kerítés mellett eljöttem. Azon gondolkodtam, hogy ennyi? Egyszer hátranéztem arra a helyre ahol a gyerekkorom egy jó részét töltöttem, megvakartam a fülem és eljöttem. Na, most mi lesz? Mit fogok csinálni magammal, 35 évesen, kvázi nyugdíjban, rendszerfüggőként? A válasz gyorsan jött, meg kell tanulni civilnek lenni. Újra késsel villával enni, nem a földről 3x megtaposott szenyát elmarni, amit valaki, valamikor elhagyott a határon. Ekkor tudtam meg, hogy lehet, nem szárazkenyeret is enni és a levesnek nem kell ehetetlen, kanálfonnyasztó forrónak lennie, amibe a hobbitok a gyűrűket dobálják. A gyerekeimnek nem kell azt játszania, hogy menetelnek, bár néha nosztalgiából én szoktam, meg hogy megmaradjon az egyik kedvenc elfoglaltságom, őrzöm otthon a kerítést a kertben. Ha közben átrepül egy repülő felettem, jól utánanézek, hogy bezzeg amikor az indítóállványban voltam és egy ilyen átrepült felettem, tulajdonképpen szart sem láttam belőle, mert légvédelmi készenlétben voltam (aludtam). A gyerekek vizipisztolyát még néha betárazom és célzott lövéseket adok le vele, minden mellé. Pont mint egy P9... Amikor néha leülök háborús filmet nézni, a gyerekek odarohannak és megkérdezik: apa, te melyik vagy? Akkor el kell mesélni könnytől ködös szemmel, hogy egyik sem, de egyszer én is estem akkorát mint az az ipse akit agyonlőttek, aztán felrobbantottak és átmentek rajta tankkal. Inkább ne is nézzetek oda... Reggelente vártam még, hogy eligazítást tartson valaki a napról, meg a kiflivásárlásról módszertanit... De ilyenek nem voltak, majd rá kellett döbbennem, hogy nincs főnök. Illetve van, hát persze hogy én!!!!! (A feleségem). Neki van gyakorlata a normális viselkedésben, úgyhogy megígérte, segít. Innentől nem közlekedtem tigrisbukfenccel, késsel a számban, a kezeimben egy ütegnaplóval és kiképzési tervvel. Amikor úgy éreztem, most már életképes vagyok civilként, akkor kiderült: NEM. Nekem kell újra a hosszú hajam. Abban van az erőm. Ekkor, már csak legyintett és ennyit mondott: Mondtam nem normális. Csak ugye kérdés, hogy nézzük a tagolást... Mondtam nem? Normális! Vagy Mondtam, nem normális... Aztán, a végére, szeretném azt érezni, hazaértem és a szemébe tudok nézni a 23 éves önmagamnak, majd azt mondani, figyu... Megéri. De a káposztakonzervet, ne akard kibontani, ha te vezetsz a pampán.