A nagy könyv szerint a Mikulás nem létezik. A többség szerint meg igen, mer már az oviban látták, hogy az alkoholista Jánosbácsi, a fűtő az, akihez az ovónéni kézenfogva vitt oda minden hevesen tiltakozó csemetét. Csak akkor még nem értettük, miért mindig rumosdiós szaloncukrot oszt. Hisz, a gyerek kicsi, de egészen ritkán hülye teljesen. Nem ér a szememre vetni, hogy a homokozóban le akartunk ásni Kínáig, csak épp meggátolta a folyamatot a betonalap. Azt senki nem dolgozta ki egyébként 3-4-5 éves fejjel, hogyha esetleg sikerül a bravúr, mit fogunk ott csinálni... Na, de vissza a Mikuláshoz. Gyerekként annyira szentül hitte mindenki, hogy van, mert a szüleink azt mondták, hogy egyszerűen elhittük.

Időugrás

Aztán eljött az életben az a pillanat, amikor megtudtuk, nincs Mikulás, se Karácsony, se Húsvéti nyúl. Engem ez annyira, de annyira megrázott, hogy mentem vissza blackmetalt hallgatni. Na jó, akkor még talán nem azt, de egészen tuti, hogy nem nyomdázni kezdtem. Aztán egyszer a bokros teendőt (nem fikaevést), megszakítják azzal, hogy figyu, kéne egy kis segítség és hát tizenévesen ugrik ilyenkor a többség a szüleinek segíteni. Ekkor kiderül, hogy ki is igazából, de most tényleg, a Mikulás és hát, nem a Jánosbácsi, de még csak nem is a Szent Miklós. Igen, nagybetűvel írtam, hogy szent, mert ez a vezetékneve... Szóval itt tudtam meg hivatalosan, hogy az én apám, nem Darth Vader, hanem időnként a piros puttonyos. Viszont, hogy eléggé fenyegető jelenség legyen, meg elrettentő, hogy a kis delikvensek ne egyenek több gyurmát, meg a fikát ne dörzsöljék a szőnyegbe meg a hajukba, kellene egy Krampusz. Néztem körbe nagyon, na vajon ki lesz a krampusz, de derüljön ki végre, mert mennék olvasni. Hát, kiderült, nem édesanyám lett... hanem jómagam lettem az elrettentő erő, az akkori még kifejletlen valómban. Egy ilyen későn érő virág voltam, aki már elsárgulva virágzott. Adtak egy harisnyát, húzzam a fejemre, mert az is takar, meg készült ruha is az alkalomra. Belenéztem a tükörbe, átkönnyeztem a harisnyát a gyönyörtől és elgondolkodtam, most vajon rabolni megyünk? Mert ahoz a virgács, amit a kezembe adtak kevés lesz... Mielőtt kiosztottuk az ajándékokat, amiket a szülők adtak kézbe (mert a Mikulás tudja ki mit szeretne, ugye), mindenkinek a fejére olvastuk a bűneit. Na, nem volt egy Hannibal Lecter sem köztük, sem szóvicc bűnöző, de a 16 éves csávó, aki magatartásból hármast kapott és most tátott szájjal nézi a Mikulást, meg a krampuszt és azon agyal, hogy az a füves cigi már nem kellett volna az arcszesz elfogyasztása után, megérte a dolgot. Főleg, amikor elénekeltettünk vele, egy Mikulásváró dalt, ő pedig remegő hangon, hitetlenkedve előadta nekünk. Durva egy trip mi? Soha ne lőj be magadnak marihuánát seggen át... Miközben ott hadonásztam a virgáccsal, egy harisnyával a fejemen, feketében, éreztem, hogyha valamit, akkor ezt tuti beleírom évek múlva az önéletrajzomba, a kiváló ovodás és a műanyag kiskanál ferdítő mögé közvetlenül. Ott tudtam meg, hogy ovónénim családjánál jártunk és elégedetten konstatáltam utólag, hogy visszakapták a Jánosbácsis rémisztgetést. Amire kifáradva hazaértünk, hozzánk is jött a Mikulás. Ennek megfelelően levontam a következtetést: ezek többen vannak. Random családokhoz járnak levest és sütit enni, hátha ott jobb, vagy a Marzsinak szebb a függönye.