Nehéz a katonaidőmről sírás illetve röhögés nélkül nyilatkoznom. Ezért gyakran csak fogom a fejemet és azon agyalok, hogy a fenében maradhattunk mi életben? Emiatt régen is gyakran csak ültünk az irodánkban és néztük a falat, meg az ablakból a fákat, hogy köszönöm, nekem ez így elég lesz, a háborút nem itt várnám meg inkább. Keressetek a Yepp szigeteken, épp nem fog érdekelni semmi. Ez is egy ilyen alkalom volt, 2013-at írtunk és készültünk a légvédelmi rakéta éleslövészetre. Pururumm pürürümmm tádummm psch... (Ez az új időben visszaugró effekt hangom). Megfogadtuk, hogy most minden rendben lesz, jól csinálunk mindent amit csak lehet. Meg hát a nyakunkon is álltak és heringgel ütötték a hátunkat, hogy így is legyen. Egyik kis kollégám, akit mellém osztottak be, kitalálta, hogy mekkora menő lesz, ha kifesti a lánctalpas belső terét. Igaza volt, bámulatos lett ahogy helyenként fehérre festette a sarat és a forgó alkatrészeket lekente. Mert ő kőműves és tudja mit csinál. Hiába mondtuk, hogy ez festés, itt nem kell építeni, engedje el a dolgot, nézzen inkább oda mekkora madár repül ott, de amíg másfele nézett, nem tudtam elmenekülni a géppel. Szóval végzett... Indulás előtt egy nappal, majd becsukta az ajtót és elment. Másnap én beszálltam és leültem a helyemre, hogy akkor vezetek. Az, hogy a higítószag orrbab@szott az nem a megfelelő szó, inkább szívlapáttal verte az egész fejemet és a testemet. Kis barátomnak jeleztem, hogy szálljon be, szívjunk együtt. Így vette kezdetét kéjutazásunk az erdőn át. Elvileg egymás után mentünk, de a borzasztó augusztusban felvert por miatt, ami a fák jótékony jelenléte miatt nem oszlott el, inkább csak sejtettük. Egyetlen darab jármű ment előttünk, de minket ez akkor már nem érdekelt, mert a higítószagban bekábultunk és a csipkés kombinét üvöltöttem teljes beleéléssel. A por pedig bejött a fülkébe. Eddig az volt a baj, hogy az előttünk lévö lehetett volna akár egy Birodalmi Csillagromboló is, akkor sem láttam volna, de mostmár az os csak egy barna folt volt, hogy mi van körülöttem. Meg akartam nézni, hogy amúgy mennyivel mehetünk, ha belemegyünk valamibe, kicsit halunk meg, vagy mindent összekenünk a belsőségeinkkel... Hát nem látszódott a km óra. Meg az sem, hogy fogom e még a szarvkormányt. Meg az sem, hogy éppen hova megyünk. Hogy megyünk e még egyáltalán. A mellettem ülő, még utoljára megfogdossa e magát, vagy nála még mindig csipkés kombiné van a higító miatt. Aztán, egyszercsak egy laza cuppanással az erdő kiköpött minket egy kanyarba, megláttuk a napot, örültünk, már amennyire két totál bekészült a portól teljesen barna, vicsorgó valamiről meg lehet mondani, hogy örül. Ekkor tudtam meg, hogy ebben az állapotban, lakodalmas dalokat üvöltve, gyakorlatilag csukott szemmel végigjöttem egy úton amit nem láttam és jó helyen vagyunk. Boldog voltam. Baszki, valamit elfelejtettem... KANYAR. Miután a sivatagi habtest megérkezett a vasúti rakodáshoz, felmértük a károkat. A fülkébe benézve a pisi és kaki meg a nyálfoltok mellett azt láttuk, hogy a por beleragadt a festékbe. És higítószag volt. Még mindig... Két héttel később a hazaúton is higítószag volt. Szóval amikor elindult a rakéta, akkor nálunk épp techno habparty ment, fénylő karkötőkkel és Kadlot Karcsival meg a Jő az Ádám a hetes BMW-velre. Már ezért megérte elmennem a Balti-tengerig mi?
