Az én családom biza kiterjedt, népes és az életük kalandos volt. Sokakat foglalkoztat, hogy honnan jöttek, mégtöbbeket meg inkább az, hogy a legyek gyorsabban repülnek e, ha finganak közben. Viszonylag kevés dédapámmal találkozhattam, a számuk meg ugye amúgy is limitált, de hallottam történeteket róluk. Bele is kezdek hát, anyai nagymamám apjával, aki Debercsényből indult neki a 2. nagy háborúba. Bicajjal. A Don-kanyarba abba a magyaroknak szervezett sítáborba, amiről annyit tanultunk. Valami állítólagos nőügy miatt, konkrétan a front elejébe vezényelték. Ott meg a statisztikai adatok szerint kevés palócgulyást osztottak, ő meg ugye palócnak született. Aztán megtörtént a nagy áttörés és viszonylag sokan kezdtek oroszul beszélni a környéken. Amiatt egy kicsit kiközösítve érezte magát, meg hát nem szerette a tankokat, úgyhogy inkább hazaindult és bosszúból elhatározta, senkinek nem ajánlja majd ezt a vidéket megtekintésre. Ebben pont kapóra jött neki, a magyar hadvezetés ez irányú parancsa, nevezetesen: mentse magát, ki hogy tudja. Ő lelkesnek bizonyult ezen a téren, viszont a kincstári biciklije már nem volt meg, de érezhette, hogy ha azt RFK-n (Részletes Felszerelések Könyve) kiírták neki, akkor vagy visszavisz egyet az ellátójának, vagy kifizeti a HTK-t. Kicsi volt a valószínűsége, hogy Oroszországban Télen szerezni tud majd egyet, de megoldotta. És hazatekert. Vissza Debercsénybe, ahova ebédre haza is ért. Viszont többet nem látta őt senki biciklizni. A másik dédapám akiről mesélni fogok, az apai nagyapám apja. Ő is ebben a hógolyózós parádén vett részt, mint felderítő katona. Róla azt kell tudni, hogy trükkös ember volt, egy vasutas és nős. Azt mondják, dédanyám házsártos volt vele szemben, de azért csak kötött egy sálat neki és utána küldte a frontra. Hideg volt, úgyhogy fel is vette és elindult felderíteni azt a bokrot a dombon túl, az erdőn át. Aztán találkoztak pár bundás alakkal, akik nem medvék voltak, de volt náluk egy maxim géppuska, amiről a magyar felderítőknek eszébe jutott, hogy nem tettek fát a dobkályhába és amúgy is, osztják épp az ebédet, meg az egyiküket keresi a tábori postás, úgyhogy sietniük kell. Dédapám sálja viszont még maradt volna egy faágon, amibe belekapaszkodott annyira, hogy hanyatt rántotta az öreget. Közben kalapált a maxim és többen röhögtek. Na, aki megállt kacagni, azt mind lelőtték. Ekkor ez a dédapám is úgy érezte, neki elég volt ebből, nem azt kapta amit ígértek, otthon melegebb is van, meg ritkábban lőnek rá, úgyhogy ő hazamenne. Meg amúgy az oroszok áttörtek. Mivel vasutas volt és éppen valami vasút mellett haladt, eszébe jutott, ő hatósági személy ezen a téren, ezért az első vonatot megállította és másodosztályon hazajött. Szóval, tőlük azt hiszem meg lehetett tanulni, hogy minden helyzetből van kiút és nem szabad feladni.