A gyerekek megint betegek. Igen, egyszerre... Így a legjobb azt hiszem. Mindenki jól viseli, bár én úgy érzem magam mint a Jennifer Anniston ksrantén után:

Na mindegy, majd túllendülünk ezen is. Oviba úgy is csak akkor járnak szinte, ha finom az ebéd. Szokás szerint,  animálni kell őket, különben képesek szabadjára engedni a képzeletüket és abból még jó nem született. Ez történt most is... Elküldtük őket csendespihenőre. Ilyenkor annyi a mozgásterük, hogyha unják a másikat, akkor át lehet menni a mi szobánkba. Na, ez hibának bizonyult a ház értéktartásának szempontjából. 

És egyszer csak csend lett. Egészen addig banzáj volt, csörgés, zörgés, a hadak útja egy elhagyott járatlan ösvény a csendespihenőhöz képest. Elsőre örültünk a csendnek, egészen addig a pontig, amíg eszünkbe nem jutott, hogy a gyerekek + csend... Az nem egy jó művelet, az eredményt tekintve. De, hisz itt is vannak... Rendet raktatok? Igen. Tuti? Sírás... Itt áll két kisgyerek, akik épek és élnek, csak sírnak. A fejemben már nem volt fala a szobánknak, vagy házibulit tartottak az oviscsoportjaikkal és almalevel locsoltak a lepedőre és a plafonra és nekem nem hagytak. Esetleg meghívták Ozzy Osborne-t és az most sakál bemindenezve egy boxeremben fejen pörög... Csak bemegyek már, aztán legalább egy autogramot kérek. Belépek, Ozzy sehol, karnis a földön. A gyengébbek kedvéért a karnis az nem a pap, az a kardinális. Szólítottam gyermekeimet, jöjjetek, meséljetek. Miután meghallgattam a Bogyó és Babócát tőlük, rátértünk a karnisra. A szinopszis & terv: a szekrény tetején van egy sátor, azt kell megszerezni, mégpediglen úgy, higy az ágyról a függönyön át felkapaszkodnak a párkányra és onnan a szekrényre. A két zámolyi pókembertanonc neki is állt. Felálltak az ágyra, belekapaszkodtak a függönybe és még a falat is kitépték. Megfogadták azt a tanácsot, ha csinálsz valamit, ne végezz fél munkát. Nyugodtan kezeltük a dolgot, innentől leszigszalagozva töltik a csendespihenőt. Kaphatnak csíkosat belőle, mert az vidám. Aztán hoztam a létrát, tiplit (mert még az is kidzakadt és kettétört), csavarhúzót. Két dologra kellett rájönnöm: ez a csavarhúzó nem jó, akkor sem ha erővel próbálom és a 4. létrafok az nekem már sok, mert magas. És lám igazam lett. Mint a rothadt banán egy bénább majom kezében, úgy zúgtam le az ágyra a 2. fokról. A csavarhúzót persze elengedtem, úgyhogy az engedett a gravitáció hívó szavának és beleállt a laminált padlóba. Amikor felnéztem mint rezgett és pengett is. Azt hiszem én is lekötözve fogom tölteni a csendespihenőket....