Mint minden nyugdíjas ember, én is elgondolkodtam az élet értelmén két farhátevés és a gyerekek labdájának kiszúrása közben. A megfelelő következtetéseket levontam, a bűnösök megbűnhődtek. Azaz, hogy nem teljesen. Elkezdtem visszanézni a legkorábbi agyhugykő írásokat, 2008-ból. Nem kell ilyesmiket csinálni. Kb olyan mint amikor az ember visszagondol arra, hogy középiskolában mekkora gyökér volt. Kivétel én, mert ott is kiraly voltam, meg azóta is. És szerény. Saját, egyáltalán nem részrehajló véleményem szerint pedig: szuperintellektjóarc és szép. Ez van a névjegykártyámon is. De visszatérve a korábbi írásokra, csoda, hogy senki nem jelentett fel minket, nem kaptunk pert a nyakunkba, sokan olvastak és még azért sem nagyon szólt senki, hogy lépten-nyomon elküldtünk mindenkit a pi... máshova. Szóval kissé vállalhatatlanok voltunk, de őszinték. Vagy csak sok volt a hülye, akiről volt mit írni. 

Amúgy, úgy indult a dolog, hogy éppen kultúráltan üdítőztünk egy cukrászdában és eszünkbe jutott, hogy mi lenne ha kultúráltan megvitatnánk írásos formában, hogy mi a véleményünk a világról. És ez így is lett.

Egy alternatív valóságban ezalatt, egy talponköpködő kocsmában, aminek volt neve, de azt mi nem tudtuk, mert egy fa takarta a cégért: 

- hééé tezsóóó, írgyunk blogot! 

 - Nem seeeetem a dröbidet.

- Az interrrrrrrrrrnetre, írjuk, gyó lez! 

- yeeeeeee az metáááál!

Ezen a ponton összecsaptunk, hogy gazdahok leszünk, a csajok végre azért hevernek előjttünk mert jók vagyunk, nem pedig azért mert elütöttük őket. A zenélésből úgysem élünk meg, pedig hipernagy sztárok vagyunk, csak ezt a többség nem tudja. Hogy sajnáltuk azt a többséget... De, cserébe ha abban a pillanatban kihúzzák alólunk a pultot, abban a szent pillanatban fejenpörögve esünk hanyatt. Később, itt mi is álltunk a pultban, mert odaengedtek minket. Ez hibának bizonyult, de előre rohantam megint. És így lett az agyhugykő.

Mindenki döntse el, melyik változat tetszik neki, nekem a második jobban bejön. Lehet, hogy némi köze van is a valósághoz.