Mint már említettem, egészen rövid idejig voltam, illetve voltunk pultosok, a blog indulásakor. Volt egy törzshelyünk, aminek a nevét nem tudom megmondani. Sokáig azt hittük nincs is neki, csak úgy emlegettük, a pince a csónakos szobornál. Pincének pince volt, de nem ott volt a szobornál. Ott egy másik pince van, ahol nem találkoztunk szerintem soha, noha én töltöttem ott el egy fél órát a másikra várva, egy kancsó vadásszal. Aztán rájöttem, hogy ez nem az a hely, majd átsétáltam a kancsó vadászommal egyetemben. Megkérdezték ugyan hova viszem, de nem voltam éppen beszélgetős kedvemben, az élet nagy dolgain gondolkodtam. Áttelepedtem a másik pincébe, majd sóhajtva helyet foglaltam. Hamarosan összebarátkoztunk a pincérlányokkal. Kis barátom könnyebben, mert ő ilyen könnyen barátkozós, én nehezebben, mert szégyenlős vagyok. Amire egy délután alatt másodszor ittak minket az asztal alá, ez elmúlt. Ettől aztán annyira jó barátok lettünk, hogy amikor dolguk volt, ránk hagyták a boltot. Volt ott még egy Endrebá márkájú teniszoktató, aki kávézni járt oda. Nagyon néztem mindig, de csak kávézott, pedig úgy nézett ki mint Palpatine a Star Warsban, miután szétvillámozta az arcát és utána valamiért még szórt rá villámokat. Amikor meglátott minket a pultban, csak sóhajtott, érezte hogy itt nem lesz kávé. Mi azt nem tudunk csinálni. Sört csapolunk, koktélt mixelünk csukott szemmel, szado-mazo latex kecskebőrbe öltözve, de a kávé az nem megy. Ilyenkor sóhajtva leült és a teniszezésről mesélt. Egyszer kicsúszott a számon, hogy amúgy tanultam teniszezni. Válasz: De, nem jóóól! Csak álltam megfagyva, ezt honnan tudja mester? Csinálj kávét és elmondom! Szóval... Soha nem kaptam választ a kérdésemre. Utána tanultam meg kávét főzni. Amikor a lányok ott voltak, annyit meséltünk nekik a zenekaros időkről, hogy kellett vinnem egy gitárt és játszani nekik. De éppen szemembe világított a lámpa, meg fájtak az ujjaim és különben is, emberek előtt én nem... Kis barátomnak kellett volna énekelnie, csak nézett maga elé röhögve, tágra nyílt szemmel, amíg a boci-boci tarkát pötyögtettem. Ezt egyszer egy vonaton is eljátszottuk, amikor váratlanul egy csaj mellé odazuhantunk éjfél környékén, hogy dzép vad, cerenádozunk jó? Szegény még csak menekülni sem tudott... Valószínű kezelték őt egy darabig a sikítófrász miatt. De azóta a remegése elmúlhatott talán. A pultos karrierünknek az vetett véget, hogy mi inkább a kiszolgált fél szerettünk lenni. Meg a helyet be is zárták. Egy darabig jártunk még oda a rácsaihoz, vittünk koszorút, meg virágokat is. Aztán találkoztunk Endrebával, aki megsúgta... Fiúk, én ittam. Hány, meg hány éven át nyomhatta a lelkét ez? Mi csak annyit mondtunk neki, nem hittük volna! És belevesztünk a sötétedésbe.