Azt hiszem, bennünk családilag mozog valami perverzió, amit még csak titkolni sem igyekszünk nagyon. Nem, nem a tőlünk kiszökött szájpeckes, latexruhás állatokról van szó, mi ebben valósítjuk meg magunkat, hogy építünk vagy építtetünk. Ha nem szekrényt vagy egyéb bútort, akkor legót. De most gondoltunk egy merészet és elhatároztuk reggel az ágyban felülve: Te, asszony! Há nekünk terasztető kell. Még a reggeli fingás is csak ezután jöhetett. Na jó, az ötlet nem az enyém volt, csak a zajkeltés. Találtunk is szakembereket, akik hamarvást meg is jelentek. Ekkor még februárt írtunk. Majd közölték, hogy olyan április közepe vége felé tudnak jönni, de az anyagot azért megrendelhetnénk, mielőtt az infláció/háború megoldja ezt a kérdést. Elsőként a polikarbonátot szereztük be a tetőhöz. Beléptünk az üzletbe és bár jelezték előre, hogy az ott lévő hölgy nem könnyű eset, ez azért még engem is lenyűgözött! Egészen addig minden rendben ment, amíg meg nem kérdezték a címünket. Mondtuk, hogy Dergiták útja. Mik? Kérdezte a hölgy agyvérzésért sikoltva... Van ez a prototípusa ezeknek a pultos hölgyeknek, akik 60-70 évesek, abból 50 évig ébren voltak és bagóztak, emiatt folyton csodálkozva néznek, mintha kecskék kufircolnának a szeme előtt, bármerre néz. Arra pedig, hogy mi az a Dergiták, egy válaszom van: a Johannita apácarend egyik fundamentalista-ateista mellékága. Ezzel valahogy mindenki megelégszik és nem firtatja tovább. Ő is közölte, hogy akkor beviszem a rendszerbe... Olyan nincs hogy útja. Utca vagy út? Tette fel a nagy kérdést. Rávágtuk, hogy de az útja. Tudjuk, mert ott lakunk. De, az nem lehet. Előszedtem a lakcímkártyát, megmutattuk... Felkapta a telefont, azt hittem kettéfejeli, annyira idegben volt. "Te Laci! Azt állítják hogy az útja nem utca! Tudom, hogy olyan nincs, de az van még a lakcímigazolóján is... Mindegy, ráírom akkor, hogy utca". Ezzel a gordiuszi csomót feloldotta az tény, de olyan még nem fordult elő, hogy magyarázkodnom kelljen a lakcímem elnevezése miatt. Rendesen én éreztem magam rosszul, hogy útja és nem utca, gyorsan még bocsánatot is kértem. Mostmár úgy vagyok vele, basszon meg egy talicska aprómajom, ha ebbe mégegyszer belemegyek. Utána mentünk a fatelepre fáért. Neve: Fatelep a körforgalomnál. Gondolkodtam rajta, ki ad ilyen hülye nevet a cégének, aztán kiderült. Hát, az aki a körforgalomnál üzemelteti azt. Ennyi, sztori vége, stílusos mint a Zoli bóttya amivel egy Sonkád nevű településen találkoztam. 

És hogy a sztorit feloldjam egy megnyugtató befejezéssel, előbb jöttek az ácsok, március közepé. Amire ezt olvassa bárki, már ott olvasom a könyveimet.