Az utolsó járőr című Hercegszántón forgatott dadaista horrorbörleszk következik! Ajánlom kis barátomnak, akivel a szájtépő viharban toi-toi-t kerestünk.
"Egy a lányeg barátom! Ha zörögni hallasz valamit az erdőben, az nagy eséllyel nem vaddisznó lesz, hanem egy kurv@ sün... A vaddisznó, nem fog a közeledbe menni mert fél!"
Ezzel a jótanáccsal felvértezve mentem el Hercegszántóra, jól érezni magamat a friss levegőn. És hát bátran be is mentem az erdőbe, kis barátommal és egy kutyával. örültem neki, mert legalább a támadókra rá tudom uszítani a tacskó testben rejlő csivava szoftverét. Kis barátom ellenszenvesnek találta az ebet, én azért adtam neki eselyt. Elvégre jóindulatú vagyok, vagy miaszösz. Többen most felsóhajtanak, hogy akkor inkább a miaszösz... De ők nem értenek az ilyesmikhez. Nem szép a lelkük! Nem röhög! Szóval törtettünk előre a sötétben, amikor valami zajt hallottunk. Gyorsan jeleztem, hogy most biza megfagyás van, ezt nézd mekkora sün jön erre! Sün? Az röfög? Hát hogyne röfögne, há sündisznó! - mondtam megnyugtatóan. Aztán négylábú barátunk, aki bárkinek a torkába belepetézett volna a vagdalthúskonzervjeinkért, hátranézett és elfutott. Itt éreztük, hogy ez lehet, hogy disznó, de nem sün... Ekkor összérintettük a szupererőhívó gyűrűinket és átváltozunk hirtelenölősökké. Na ez speciel nem jött be. Kettőnk között, csípőmagasságban rohant el egy, vadmalac, úgy képzelem vérbenforgó szemmel. Rendesen összepisikélni sem volt idő magunkat, nemhogy díszsortűzzel kideríteni, legalább egymást eltaláljuk e 3 lépés távolságból. Olyan lendülettel rohant el közöttünk, hogy pont nem érezhette katonásan férfias szagunkat és nem vehette észre a sötétben remegő libabőrös heréjű katonát, majd amikor hátranézett, megijedt az arcunkra fagyott vicsortól és a mutogatástól, hogy ott egy vaddisznó gecc, te meg azt mondtad hogy sün! Majd megugrott a közeli tavacskába, rá egy vadkacsára. Egymásra néztünk, majd meghatároztam feladatnak, a dinamikus elszakadást és szétszóródást. Ami mondjuk időszerű is volt, mert kitört egy kicsinyke vihar. Na, nem volt egy nagy valami, csak 150 katonát kitiltottak az erdőből, mert ha valakire fa dől, akkor sok jelentést kell írni. Úgyhogy onnantól kezdve a vihar rángatta a szájszélünket, ahogy az út mellett bandukoltunk. Majd kis társam megszólított:
- Felhős az ég... Keressünk egy toi-toit mert befosok.
- Időnkből kitelik...
Ekkor álltunk az "A" ponton, majd elindultunk a "B" pont felé. Közben kósza vaddisznókat fújt át előttünk a szél. Nagyjából 2 km-re lehetett a műanyag Mennyek országa, ami remélhetőleg nincs szarral körbekenve belül. Láttunk már ilyen csodákat... A barna jól mutat a kéken amúgy fura módon. Ez a kínok 2 km-e volt. Csak azért nem zokogtunk, mert féltünk, hogy a könnycseppek szálkáklá fagynak és az arcunkba állnak. Indítványoztam, hogy énekeljünk, mert akkor lehet nem fázunk... Amikor rákezdtem a "Most jó lenni katonának" című remekre, kis társam infulatosan kérdezte hogy amúgy hülye vagyok e. De ezt nem kérdezhette komyan... Amúgy, elértük a plasztik kegyhelyet és túléltük az estét. Reggel már befele menet, az Uralplatóról láttuk, hogy az "A" ponton, ahonnan indultunk, ott egy toi-toi. De legalább jó levegőn voltunk...
