Mi az ami nálunk esténként a leggyakrabban elhangzik? Az, hogy hejja hejjaaaaa hejja hejja, hejja hejja hejja hejja. Ennek egészen hosszú története van, hogy miért éppen ez a szó. A történet évezredekkel ezelőtt kezdődött! Szivatlak... Kisfiam nem akart aludni, én meg westernfilmet néztem volna leginkább, ezért elkezdtem északamerikai őslakos stílusban hejjazni neki, amíg a vállamon tartottam, és bealudt. Ez olyan jól sikerült, hogy azóta angol tudósok vizsgálják és próbálják reprodukálni a történteket. Nem sikerül nekik. Viszont dicsőségem teljes tudatában élek, hogy én a férfi, az apa, das Mensch, mekkora ötletet vittem sikerre. Csak egy dologgal nem számoltam... Az elmúlt egy hónap során annyira hozzászokott, hogy íjjal lövöldözik, az udvaron lakik egy tipiben, és időnként megskalpol dolgokat, valamint a bátyjával érthetetlen nyelven kiabálnak, amíg legotomahawkokat építenek. Feleségem, már megszokhatta, hogy akadnak fura dolgaim, meg hát a Pocahontas az egyik kedvence... és már örülhet annak is, hogy a lányunk Pocahontasosat játszik.
De, hogy még csodásabb legyen, ez az egész párhuzamosan fut a dínó korszakukkal. Amikor sikerült az indián nyomkeresők elől elrejteni minden csokit, majd egy táblával kiosonni az udvarra, és zokogva megenni (csak az enyém, nem egy gyerekben végződik a csoki), Kelet felől morgást hoz a szél. És nem az ég dörög, vagy Gandalf érkezik a rohirokkal. Csak a indiánból, dinoszaurusz lett. Ilyenkor az átlagember mit tesz? Ha belefullad is lenyomja egyben azt a tábla csokit, és leöblíti egy csésze kávéval, ami nyilván nem tűzforró. Ezt követően az olvadt csokiszilánkoktól felhasogatott torokkal, égési sérüléstől sípoló tüdővel, vidáman kézenfogva trambulinozik 3 kisraptorral. Majd a legkisebb felnéz, és 1000 wattos vigyorral megkérdi: "Apa, hejja hejja?" És apa hejja hejja...
