Mivel nem tudt(am)tuk mi hiányzik még az életünkből ezért szebbik valamint jobbik felem úgy gondolta szerezzünk be egy kutya fajtájú izét. Mert szeretjük az állatokat, vannak halaink és rokonaink is, akikről már megemlékeztem valamint meg fogok emlékezni. 
Szóval elzarándokoltunk a helyi menhelyre, miután kinéztünk egy ebet a honlapról. Mit is mondjak... az asszony tud választani. Egy holdkóros, szipós, füves, csupanyelv barna izét választott. Erre én, mivel kiállok az elveim mellett annyit mondtam hogy "huhh, szép". Éreztem hogy annyira hatott őszintén mint Szálasy bűnbánó, krokodilkönnyes próbálkozásai a Mikulásnál.
De mivel ezen senki nem esett kétségbe ezért beültünk a kocsiba és elmentünk megnézni a kutyát. Az ott dolgozók kedvesen fogadtak minket, felajánlották hogy vigyük el egy sétára lö blökit kit nevezzenek az Úr kegyelméből Mókásnak. Fogtam a pórázt, a kutya rámnéz. Én rá. Nem szeret. És ebben a pillanatban, még annyit sem tudtam mondani hogy "dehát, nem erről volt szó..." elkezdett húzni. Nem mint egy igásló hanem mint egy űrhajó. A lábaim a fülem környékén lobogtak, a kabátom belobbant és repültem és még Daidaloszt és Icarost is lesodortam véletlenül. Fél perc pisiszünet pillanatában, fejjel kezdtem szántani a földet, ekkor odaért mellém az asszony és mosolyogva annyit kérdezett: "Na milyen?" Erre mit lehet őszintén mondani? Elöl piros hátul barna középen sárga voltam nagyjából de vigyorogtam mint kezdő villanyszerelő akinek nem sikerült a fázist megfognia. Egyből tudtam hogy nekünk ez a kutya kell, de nem én fogom sétáltatni. 
Ennél nagyobbat pedig nem is tévedhettem volna. Már délután a város határát róttuk, de gondoltam visszavágok neki és futunk egyet. 50 méter és a kutya annyira készen volt mint Csárli Sín 6 maláj kurva meg egy kis kokó után. Fél órát simogattuk amire ki bírta nyitni a szemét, addig csak fingani és lihegni volt hajlandó. 
Szóval így kezdődött a barátságunk, de ez még nem a vége...