A híres, a látványos, a megszokott. Nem olyan rég készült el a házikónk a településen és a két gyermekünk egy másik településen. De ez nem is nagyon függ össze, csak annyiban hogy velünk élnek mivel ketten együtt 6 évesek ha lehetnek. Pontosan nem tudom, csak dúdolom mindig hogy 

Boldog szülinapot, Boldog szülinapoooot, Boldog hmmmmmmedik szülinaaaaapooot

Ne tagadjátok sokan vagytok még így... Nem szégyen ez. Megfáradunk a munkában mindannyian, a lakás szana-szét, a párunk szájából már csak a nyál folyik kis csíkokban és csak hörögni bír a Barátok közt utolsó része alatt az egész napos futkározástól. Én megértem. Sokszor előfordult velünk is hogy nem egymásra másztunk hanem a kanapé karfájára. DE! Mindez el kellett hogy múljon... Egyik nap fáradtan hazaautózva munkából, valami fura volt a levegőben... Megkérdeztem az öreg nénit is erről aki az ablaktörlőbe kapaszkodott, mit gondol mi lehet ez? Nem tudta, mert nem tudhatta hogy nagy művészeti értékkel bíró alkotás született!

Beléptem a házba, ekkor még nem látszott semmi. Csak csend volt mint egy ukrán, fekete-fehér néma, dogmafilmben. Mondom sziasztok, mi ment tönkre?
Hát semmi végül is... Két gyermekünk filctollas arccal igyekezett beleolvadni a kanapéba. Mi a baj? Feleségem csak mutatja hogy fordulj meg... Hátranézek, hát nem ott volt a falon a komplett Lascaux-i barlangrendszer leképzése?
Hát de. A Mona Lisa huncut mosolya is ezt rejthette. Néztem az ábrákat, nonfiguratívak. Ez nem fog eltűnni ugye, kérdeztem? Hát biza nem... Gondoltam rá hogy garanciába kicseréltetem az egy éves falat, hogy ez nem ilyen volt... most vettük észre, hozzanak újat, én nem tudom, eddig egy másik fal biztos takarta. Meg a fény is máshogy esett rá, mert mi sötétben élünk. 

Nem jött be. Mindenesetre kikiáltottam a falu egyik nevezetességének, amivel pályázatokat nyerek, csak annyi baj van hogy jönnek a kínai meg koreai túristák és reggel nehéz rajtuk átvágni a wc-ig.