Nem állítom hogy tudnék korcsolyázni, ez egy sport, én meg én vagyok. Szépérzékem meg valamennyi ügyességem még talán nekem is van, de nem vagyok Liu Shaolin. Már gyerekkoromban elkezdődött az ódzkodásom ettől a készségtől. A jég csúszik. A korcsolya is csúszik. Na, ha egy csúszós dolgon egy másik csúszóssal csinálunk valamit, mondjuk csúszunk... Az csúszós lesz. De nem ám úgy mint egy csúszda... Ott ha megkapaszkodsz, nem tarolod le azt a gyereket, meg a szülőjét aki nem ment arrébb időben. Itt meg szerény tapasztalatom szerint, annyit tudsz tenni, mint amikor kamionnal hajtasz pingvincsordába. Lemondóan bekapcsolod az ablaktörlőt és kihaltnak tekinted az erdei barnapingvint. Nem mondom, hogy miattam haltak volna ki! Hízott kacsahús ugyanitt eladó! Vissza a korcsolyához... Első botladozó lépteim közben megragadtam a korlatot és igyekeztem a lábaimat egyenesen tartani. Aki látta ezt a mutatványt, könnyen mondhatta volna hogy lám egy hülye akinek a lába abban a pillanatban görcsbe állt ahogy beszart és valamiért vasmarokkal fogja a korlátot. Elkezdtem lassan mozogni, egy félkörben. Azért lett félkör mert közben kapaszkodtam az életemért. A vállam fölött hátranézve láttam hogy mögöttem a többség, rohanva, ugrálva piruettezik és közben még beszélnek is. Én meg igyekezten a 40 cm sugarú félkörömben nem elesni. Ekkor, elengedtem a korlátot és nem estem el! Felbátotodtam és csoszogva, egy magát összecsinált rozmár drámaiságával tettem pár lépést is. Nem fogok hazudni... amint éreztem hogy eltávolodtam a palánktól, átváltottam a kapaszkodót kereső tasmán ördög üzemmódjába. Innentől kezdve így közlekedtem és senki nem mert háborgatni, miközben így élveztem a korcsolyázás nyújtotta örömöket. A jól érzem e magam kérdésre, fogaim között, csikorgó hangot kiadva jeleztem hogy sose voltam még ilyen jól, mikor lehet ezt abbahagyni? Abba lehetett. Különben a jégpálya olvadásakor szedtek volna ki onnan...