Mint már megemlékeztem róla a zenekaros bejegyzésekben, egy valóságos gitáristen voltam fiatalkoromban. És a saját két lábamon jártam köztetek ennek ellenére. Géniuszomat a szerénységről lehet felismerni és leginkább arról hogy a kortársaim nem értették meg a művészetem lényegét. Ez azért történhetett leginkább, mert a többség azt nézte, hogy hogyan gitározok és nem azt hogy egy gitárral állok a színpadon és ez mekkora menő már, főleg azokhoz képest, akik nem ezt csinálják éppen. A sok felszínes ember meg ezt nem érzékelte. Pedig benne volt a levegőben, hogy mekkora tehetség vagyok, amint a kezembe vettem az első gitáromat, egy akusztikus bolgár country gitárt, 4 damillal felszerelve. Igen én ezért fizettem. Nem érzek szégyent miatta. Amiatt sem hogy piros és fekete csíkos. Szóval, előre megnéztem hogy kell eljátszani pár számot és amint hazavittem az új szerzeményt, elkezdtem játszani rajta. Olyan szépen hangzott, mintha egy szamarat nyúznának, tompa tüskéjű sünnel és közben valaki heringgel verné a gitár testét. Aztán inkább vettem egy adag új húrt, egy félig elfojtott bzmeg kíséretében. A következő probléma ott volt, ahogy megpróbáltam behangolni. Még mindig annyira szépen szólt, mint egy okádó részeg, amint a Csipkés kombinét énekli. Szóval, megint öltöztem és mentem venni egy hangolót, mert a zenei hangokhoz annyi hallásom és érzékem van mint Bogyó és Babócának az űrutazáshoz. Most, hogy rendelkeztem hangolóval, be tudtam hangolni végre a hangszert. Éreztem, innen már csak egy ugrás és felismerik a bennem élő zsenit. Iron Maident, Children of Bodomot és hasonlókat terveztem játszani, ehhez képest az első ami sikerült az a Börtön ablakában lett. Viszont aki hallotta... Az megeshet hogy felgyújtotta csak a füleit, miután levágta őket kecskeállkapoccsal. De, nem adtam fel, mert nem vagyok az a fajta. A következő lépcső, még mindig nem Vivaldi volt, hanem a House of the raising Sun. Viszont nem akartam tábortüzi zenész lenni, mert ha ez a két szám megy csak, engem dobnak elsőre a tűzre. Fejlődtem persze idővel, egyre ügyesebben játszottam ezt a két dalt, időnként énekelve hozzá. Ekkor viszont simán mellépengettem. Szóval egy átlag kamugitáros Papp Rita performansznál jobb voltam. Itt láttam meg a fényt, nekem zenekart kell alapítanom. Vettem hát egy gitárt és egy erősítőt hozzá, amik kb olyan minőséggel bírtak mint az előző cucc Bulgáriából. Nekiláttam neten hirdetéseket írogatni, így találtam rá a másik gitárosra és adtam el egy biciklit. A srác szintén zenélni akart, viszont gitárja nem volt. Nem volt kérdés így igazán hogy én vagyok a gitáristen, mert van hangszerem. Aztán. Vett. Egyet. Ő. Is. Egy. Jobbat. Az első próbán összemértük tudásunkat és amikor ezt meguntuk, ettünk egy gulyáslevest. Így jött létre a zenekar.