Párszor már szóba hoztam, hogy nem szeretem a magasságot. Na nem félek éppen tőle, cdak diszkréten kerülöm amikor a lehetőségek engedik. Ez az egéez gyerekkoromban kezdődhetett... Osztálykiránduláson voltunk, Esztergom, bazilika meg minden. Mondták, hogy fel fogunk menni. Ennél a közlésnél, már ketten ápoltak. Halkan jeleztem az osztályfőnöknek, hogy nem nagyon akaródzik felmennem, félek a magasban. Megértő volt, fennhangon közölte az osztállyal hogy név szerint miattam nem mennek fel oda. A hangulat remekké vált, aznap csak kétszer vertek össze. Egyszer Erikanéni is beszállt. Na mindegy, túléltem. Aztán, volt hogy bombariadó volt az iskolában, mert valaki nem akart dolgozatot írni. Ezért a tezsvíre felhívta a rendőrséget, hogy Szia uram! Bomba van az iskolában. Látom magam előtt, hogy a rendőr mennyire izgulhatott meg tépelődhetett, hogy a telepi hülyegyerek, aki ebédért ment az iskolába maximum, vagy mert ott szedte be a védelmi pénzt, bombát rakott a lány wc-be. Még Tarantino is megnyalná a köldökét, ha ezt a párbeszédet hallhatta volna. Szóval bombariadó volt, iskola kiürít, hova menjünk? Játszótér. Nem jó, a 10 emeletes tetejére. Na akkor nem engem kerestek srácok és mentem a dolgomra. Ők felmentek, én meg hazamentem. Egy hibát elkövettünk mindannyian. Ők a tetőről leintegettek az igazgatónak, aki arrébb állt a kocsival, nehogy a robbanás kárt tegyen az Opel Kadettben... Felbecsülhetetlen... Én pedig, elhagytam a lakáskulcsomat. Nagyjából egyszerre értünk vissza az iskolába, ők már igazgatói ontővel felszerelkezve, én meg a kulcsomat keresve. Okosan megállapították, hogy miattam látta meg őket az igazgató igazságtalan szeme, ezért megint elvertek. Itt kezdett összeállni a kép... Ha nem akarok magasba menni, engem összevernek. Innentől évekig a lehetőségét sem adtam meg annak hogy a magassággal kapcsolatba kerüljek. Édesapám fenyegetett azzal később, ha nem tanulok elvitet ejtőernyősnek. Nem akartam menni, hisz ha magasság van, elvernek... Évek teltek ismét, smikor is lehetőség adódott arra hogy egy AN-2 típusú csodával repüljek. A kezeimet éppen nem törték el, amikor fel kellett szállni. Befeszültem az ajtóba mint Kossuth a világ megváltásába... A következő emlékem, hogy repülünk. A pilóta pedig lekapcsolja a motort. Hogy a győriek is értsék: motrot. És ugye, rókalyukban nincsenek ateisták alapon, imára kulcsoltam fehérré váló ujjaimat és elátkoztam a szovjeteket. A pilóta szólt, hogy ne aggódjak, ezek a gépek a világháborút is túlélték. Gyorsan fejszámolásba kezdtem.... 2005 körül lehettünk. Mégtöbb energiát fektettem az imámba... De azért csak leértünk. Majd leszállásnál, az utolsó lépcsőfokon kiment a lábam a bokám. Az ejtőernyősök akik memet közben kiugráltak, röhögve értek földet. Isteni volt... De legalább nem vertek meg.