Második gyermekünk születése kevésbé volt horrorfilmbe illő, bár azért itt sem lepődtem volna meg a végén ha valaki odalép hozzám és pofánlöttyint egy kübli vérrel és leordít hogy te szemét. Az első szülésből okulva most ráérősen indultunk el a kórházba, nem hajt a tatár, nem kell ott senyvednünk megint 9 órán át kínok kínjait átélve.
Beértünk, pont a szülésznőnk ügyelt, mondta hogy nem kell aggódni, jókor jöttünk, gyermekünk fog születni, MOST. Abban a hiú reményben éltem még azért hogy veszek fel valamit amiért nem kár ha véres lesz, felveszem a protektorokat, ne fájjon ha feleségemnek fáj.
Meg a nagy brét az alsó felembe... A szülésznőnk kérdezte hogy kávét? Mondom bivalyerőset. Megnyugtatott hogy ő csak olyat tud és hát tényleg. Beleittam egy kortyot és elkezdtem ordítani. Számomra váratlanul gyorsan megindult a dolog és szívem csücske szorított egy olyat a bal kezemen hogy túlkiabáltam volna egy légószirénát is.
Jótanács: ha megkérdezik mi a baj, bármit mondhatsz csak azt nem hogy fáj.
Még fájó balomat szorongattuk mindketten és pityeregtünk is hozzá... (egy nő aki máskor egy ásványvizet nem tud kinyitni, hogy lehet ennyire erős???) Amikor már meg is született a fiam. Kb fél óra volt az egész műveletsor onnan kezdve hogy megérkeztünk a szülészetre és a kezembe fogtam a kávét. Még jó hogy elindultunk, amúgy a liftben kellett volna elvágni a köldökzsinórt...
