Hát miért pont a főzés területén ne csillogtatnám meg tengermély tudásomat? Van olyan kék meg sós mint a tenger, időnként még zöld is, ha tegnapit csinálok. Minden nap tegnap. Minden héten van csütörtök. Vita nincs. Gordon Ramsy egyszerűen egy senki az elméleti tudásomhoz képest, amit az ország lakosságának nagy részéhez hasonlóan úgy halmoztam fel hogy, egy olvadt fakanalat nem fogtam kézbe és a maximum kimerül egy félreízesített tea szintjén. Hogy akkor mégis hogy lehetek sztárséf? Sehogy. Virslit vulkanizálni tudok nem főzni. Egyszerűen volt olyan alkalom hogy több mint fél órát főztem és nyers lett. Tudom hogy ez nem lenne lehetséges mert elő van készítve, de nekem sikerült. Nobelt ide vagy kettőt! Aztán tudtam maradandót alkotni a levesfőzésben is. Szilveszteri házibuliban voltunk és levegőre volt szükségem, úgyhogy körülnéztem a konyhában. Sok mindent nem találtam, leveskockát, szilvapálinkát, tésztát meg valami felismerhetetlen izét, amiről nem beszélünk azóta. Még egymással sem beszélünk, főleg ezért nem kerül szóba mi volt az.
Szóóóóóval, amit jó ötletnek tűnt összekavarni azt én és egy másik levegőzni vágyó, összekeverte és megfőztük. Vizet azért még raktunk bele, anélkül erős lett volna a szilvahús leves. Azóta értem a logikát amúgy, ha a gulyásba szokás vörösbort rakni, akkor miért rakhatnék a levesembe szilvapálinkát? Ezen a ponton már egy átlag séf kérte volna a szepukkut hogy harakirit vagy mataharit követhessen el. De még ezt tálaltuk is, kenyérrel. Volt aki megszagolta és belevett, majd elsőáldozó szopornyicás kiskutya fejjel letette a kanalat. Persze volt olyan is akinek ízlett és féltett kincsként védte és közölte, nem ad senkinek. Végül pedig, a legszebb bók az volt hogy, egyik kis barátunk arccal aludt a második adagban, az orrával buborékokat fújva. Szeretem ha egy terv sikerül! A recept nem került kiadásra, egy ládában elásva őrzöm ezt is a Tisza alatt. Mint a koncertjeink felvételeit.
Most pedig szót ejtenék egy másik kistérségi Kotányi mesterről. Életében nem főzött meg egy pohár langyos vizet sem. Most meg egy egész bogrács pörköltet bíztak rá. Nézett kétségbeesetten, mit évő legyen... Mondtuk, ne csinálj semmit, hagyd békén, rá se nézz, ne piszkáld, a tüzet sem, nem pirosabb mint máskor lenni szokott, nem azért fekete a bogrács mert megégett. Második körben már nem rettegett annyira, telefonált segítségért. Kapott is segítséget és onnantól Gordon akit fentebb említettem, elmehetett krumplit szedni. Nem tudtuk meggyőzni hogy sok lesz a só, mert mi nem értünk hozzá, majd ő azt tudja, tesz bele még paprikát, meg vágjunk paradicsomot és hol a bors, meg mit szólunk bele. Lelkileg és testileg is arra készültem innentől kezdve hogy kolbászt fogok sütni vacsorára, de ebből a pörköltből egyen akinek hat anyja van. Végül a pörkölt amit csak hagyni kellett volna rotyogni, az ad hoc hozzáértés és a telefonos gyorstalpaló hatására, sűrű lett. Meg sós. Mint a tenger. Megállt benne a kanál... meg bennünk az ütő.