Nem csak tipikusan magyar sport a csípős dolgok megevése ipari mértékben, de mi ebben teljesedünk ki amikor megesszük még a Pista torkonb@szós paprikáját is amit mentegetőzve adott át hogy, ez most talán nem lett olyan csípős most. De, az lett Pista, innen üzenem. Próbáltuk megenni, de a fogyaszthatatlanság határát súrolta és a kollégával aki hírhedten bírja a csípőset, minden reggelinél, ebédnél néztük a befőttes üveget mint valami rossz dogmafilmet és gyanúsan méregettük egymást, hogy baszki ma, TE kezded... Én voltam a soros, bár nem vagyok György. A számba vettem, úgy voltam vele mint egy kezdő pornós a tudjuk mivel... azt sem tudtam ráharapjak e, vagy csak ízlelgessem finoman. A korábbiakból kiindulva már sejtettem mi vár rám. Aztán vettem egy mély levegőt, ami hiba volt. A csípős íz megindult lefelé a torkomon, végigégette a nyelőcsövem terra incognita részeit, a hangszálaim sírtak. Így érkezett meg a gyomromba, ahol az ott élő flórát és faunát (nem ettem meg két gyereket), egy tomboló, maró hurrikán számolta fel. A gyomrom felkiabált hogy: "Anyááááád!" De nem adta vissza a tartalmát, ami biztosan állíthatom hogy lángolt.
A tökönrúgott emberek halovány "jólvagyok"-jával, mentesítettem a paprika elkövetőjét, emberiség elleni bűntette alól, majd haraptam egy darabot a rántotthúsból, a zokogástól rázkódva. Közben a kolléga is elkezdte enni, hirtelen annyira kitágult a pupillája hogy az egy dolog hogy fekete lett az egész szeme, de még a jövőt is látta így. Amíg én csendben haldokolva feküdtem a tányérom mellett, az ő tarkóján kis patakocska indult meg. De megettük, hogy másnak ne kelljen ezzel az iszonyattal szembesülnie. Egy hibát elkövettem viszont: a villát amivel kivettem a paprikát, lenyaltam...
De nem ez volt az egyetlen ilyen malőr életem során! Pizzát rendeltünk, lényegtelen hogy milyet, csípős volt elvileg. Nem éreztem rajta, ezért gondoltam hogy csak ki fogom próbálni ezt az új csípős szószt amit a boltban vettem. Mi baj lehet? Szórtam rá nagy erővel, közben látom hogy feleségem száján kiszalad egy: az, azt igen...
Nem értettem elsőre mi a baja, hisz ez is csak valami habanero, paradicsomos. Mondta hogy nézzem már meg jobban azt az üveget, mert azok nem paradicsomok rajta hanem halálfejek és tulajdonképpen szerinte nem véletlenül "Bring tha pain" a szósz neve. Tettem rá ketchup-ot, mert az mindent ehetővé varázsol. Haraptam egyet és úgy éreztem az élet császára vagyok, aki parancsol az ízeknek. Majd lenyeltem a falatot. Nem a szósz gyártóján múlt hogy még élek. Abban a pillanatban nem könnybe lábadt a szemem hanem megfogadtam Justin Timberlake javaslatát: Cry me a river. Kikőpni sem bírtam a falatot, a nyelvem nem volt hajlandó mozdulni hogy hozzáérjen. Sikítani nem akartam, mert akkor mégtöbb levegő jut a tüdőmbe a csípőssel együtt, de így meg nem maradhatok sokáig. Rögtön ittam rá, mert emlékeztem hogy a víz az jó ilyenkor, majd az megoldja. Aha, de nem a szénsavas. Csak azért nem sírtam mert a feleségem nézett.
Nagyapámtól megtanultam hogyha megkérdezik hogy erős? Ha köhögve, vörös fejjel is, de azt kell mondani hogy nem, nem is volt az. Mondtam volna én is ezt, de még mindig nem tudtam beszélni a most már folyékony tűztől a számban. Lenyeltem. Összerogytam a kanapén, ahol zokogva gondoltam arra hogy lemosom a pizzát és akkor jó lesz... Aznap még a böfögés is fájt...
