Fura dolgok tudnak történni egy olyan munkahelyen, ahol főként férfiak vannak összezárva egymással és a saját fontosságuk hangsúlyozására, rendfokozatokat viselnek... A rendfokozatok ellenére, a társadalmi különbségek eltörlését segíti, hogy a fingós vicceket mindenki, egy formán térdcsapkodva nevet. Akkor is ha egyedül szívja el. Sajnálom, ez olyan mint a hüvelygomba, beszélnünk kell róla! Lehetsz könyvelő, vagy éppen autószerelő, egy váratlan fing mindig vicces.

Kivéve.

 Ha a laktanya telephelyén dolgozol, ahol folyóvíz akkor volt utoljára amikor az iparcsatorna annyira kiöntött, nem a f@szt, akkor sem, amikor még a Pannon-tenger volt ott. Wc is nagyjából annyi amennyit el lehet képzelni, ellenben cseppkövek vannak egy régi épületben, ahol állítólag volt wc régen, de egy sorkatona odakulált mielőtt leszerelt és azóta nem takarított senki, mi meg nem mertünk emiatt bemenni. Na, jó hazudok, bementünk, láttunk mindenféle barlangi élőlényt, még egy csoportnyi yetit is. Éppen tejfehér pókokat ettek. Lépjünk tovább... Szóval dolgoztunk éppen, amikor odalépett elénk kis cimboránk azzal a nagyívű csajozós szöveggel, hogy:
- Haaalloooood, ööööhhh, fel kell mennem, beszarok... - őt egyébként erről ismertük, ha állt valahol egy falevelet/bokrot tépegetve, akkor neki kaki volt és ha megmozdult volna, akkor mackó testvér beköszön.
- Jó, megyünk mindjárt, de csak óvatosan menj, szorítsd össze meg minden. 
Kis barátunk elsietett, tettünk vettünk, aztán felmentünk az irodába. Ott láttuk őt újra, a lépcsőfordulóból...
- Felértél időben?
- Feeel, de az utolsó lépcsőfordulóban, fingottam. És nem kellett volna. - Nehezen jutottunk szóhoz mert a röhögéstől, levegőt sem tudtunk venni. Megnyugodva leültünk. próbáltuk magunkból kibeszélni a traumát. Egy másik eszelős kolléga megragadta a szót kisvártatva:
- Szerintem nem gáz, én is befostam...
- Jó, hát gyerekkoromban én is. - mondta még valaki.
- Ja, én tegnap. - újabb sikítva röhögés következett. - Ettem két hot-dogot, savanyú volt és ahogy kiléptem a kapun befostam. - Az az iroda rendszeresen tapasztalt ilyen dolgokat... Volt amikor nem bírtam és kiléptem a folyosóra, szembe találtam magam két magas rendfokozatú kollégával, majd a hátam mögül ordítottak kifelé, hogy: "há de mos mé, nem b@szná meg egy jó shemale-t?" Álltam ott vigyázzban, ők néztek rám. Nem vártam, hogy rákérdezzenek, hogy na meg e vagy nem e... Hát, nem kaptam írásos dicséretet és a következő nap meghallgattuk előadáson, a katonai/emberi viselkedés alapjait.  Ezt akkor és később is, legjobb esetben is csak félig tettük magunkévá. 

Amíg jártam katonaként a határra, nem csak a délire, az éhenhaláséra is, találkoztam pár meghökkentő élménnyel. Egyik alkalommal rögtön indulásnál, ugyanis egy csuklósbusz jött értünk. Mindenki más, 6 csillagos, légkondis buszra tudott szállni, mi kb 14-en röhögve álltunk az alakulótéren hajnal 3-kor, hogy akkor mi hazamennénk. Aztán jelezték, jön egy busz értünk is. Egy csuklós. Így van, Győrből az autópályán Hódmezővásárhelyre egy öreg Ikarusszal mentünk. Amikor felszálltunk, valami istentelenül zörgött, egyikőnk megkérdezte a sofőrt, mi zörög... Mire az öreg hátranéz, a 70 év alkoholizmus, munka és emberek iránti megvetéssel a szemében, majd annyit mond: "Há én is pont ezt akartam kérdezni." De legalább nem izzadtunk meg a buszon menet közben, mert jól szellőzött. Az első ablakok közül volt pár amit nem lehetett felhúzni. Az út hátralevő részét hálózsákba burkolózva, nagykabátban tettük meg. Az autópályán... szédületes tempóval. 70-el... Amikor pedig odaért Hódmezőre az a 4-5 busz, annyit kérdeztek csak: Kik, vagytok amúgy? Mi vagyunk a Győriek... Győriek??? Onnan nem vártunk senkit, de ha már itt vannak... Így töltöttünk el egy újabb varázslatos hónapot, a helyi laktanya tornatermében. 200-an. Legalább jobban megismerhettük kis hazánkbak ezt a vidékét, montha keresztrejtvényben bedobják, hogy "Tiszaparti környék ahol szádba veszed, amit nem akarsz". Amire felocsúdtam már egy rendőrautóban ültem, amit libák vertek a csőrükkel egy szántón, majd a rendör rámnéz olyan drámaian mintha a halálhírünket akarná közölni és megkérdezi, van e nálam napra. Jeleztem, hogy nem tudom mi az, mire éppenhogy nem lökött a libák elé. A bárányok csak azért nem támadtak ránk, mert éppen hallgattak. Aztán, kék barátom, miután rájött, hogy kis társammal városiak vagyunk, elmesélte hogy a napra az a szotyi. Majd megkérdezte, utaztunk e már "Padfingerrel". Gondolkodtam, hogy szemen kéne szúrnom magam a csöszűkítővel, hogy ne röhögjek visítva. Kibukott belőlünk na... Aztán járőrtársunk nem értve min nevetgélünk ennyire, egy ezt figyeljétek felkiáltással, megmutatta az autó terepjáróképességét. 60-al belementünk a sárba. Aztán ottmaradtunk. Pont így akarta gondolom, mert véletlenül senki nem csinál ilyet. Megint jelezte, ne aggódjunk a traktoros megmenti az autót. Nem akartuk elkeseríteni azon a téren, hogy mennyire aggódunk most. Még egymás szemébe is belenyúltunk, hogy a könnyünk megeredjen. Aztán megjött a fehérorosz csoda ami nem tank, csak a hangja olyan és kirántotta a Padfingert. Majd a sofőrje fejcsóválva jegyezte meg, ma már a 3. rendőrt rántja ki, az első 2 ugyanaz volt. Ezt követően, mivel nem akartunk unatkozni, meutatta nekünk az ország, figyelem... LEGALACSONYABB PONTJÁT. Amin van egy kő, hogy magasabbnak tűnjön, különben nem látná senki. A szolgálat végén jeleztem, ezt nem bírom idegekkel, valamit okozzanak már. Oda is raktak egy pontra, ahonnan látni a Tiszát, egy toi-toi-t, meg egy padot. Egy századosdal, meg egy másik altiszttel. Valamint 2 db zalai rendőrrel. Onnan tudtuk, hogy ők érkeznek, hogy már messziről üvöltöttek a hangosbeszélőben, kit hogy meg mint pakolnának meg. Nem adtam magam könnyen. Mondjuk amikor elővették a rántotthúsos szenyát és mivel unták, átdobták Szerbiába, mi egy emberként próbáltuk elkapni. Akkor már 3 napja penészes szenyát kaptunk. Ekkor elkezdett elborulni. Sötét lett mint Mordorban, pedig Románia vagy 20 km-re volt. Kicsit féltünk, mi lesz most. De, a rendőreink azt mondták, ne aggódjatok, látjátok ott azt a tendőrautót? Na, mi abba beülünk aludni, amíg kiesi magát - és elmentek. Ebben a szent pillanatban eltalált egy csepp eső. És még egy. Aztán a fejemre borították a Balatont, ami nem is létezik. Most már a Velemcei-tó és a Balaton, ebből a szempontból, tök egyforma. Jobb ötlet híján, egy százados asszony, egy őrmester asszony és a törzsőrmester úr bemászott a toi-toiba. Gondoltuk csak eláll ez hamar. Így is lett, 4-5 óra múlva. Addigra bent a wc-ben mi szarrá áztunk szépen. Amikor csurom vizesen felszálltam az Uralra, kiborítottam a fegyver csövéből a vizet, még páran rákérdeztek, úsztam e... Mondjuk egy adag szarban? Mert a szagunk olyasmi. Csak a plató szélére ülhettünk. Még láttam elsuhanni a távolban az ország legmélyebb pontját. Éreztem, hogy jó hivatást választottam.

3 éve már, hogy a gyerekek minden alkalomra kapnak gyurmát, lassan március 15-re is, nemzeti színűt. Valaki amúgy elárulhatná, milyen az a nemzeti szín... Amikor szolgálatban le kellett vonnom a zászlót, kiabáltak, hogy: "Nemzeti színű lobogót, vond le!" mindig úgy gondoltam rá, hogy a nem zeti színű lobogót lehúzom. Mert végül is, nem volt zeti színe... Haladjunk. Bármikor, bármilyen körülmények között a srácok tudják azt közölni, hogy gyurmázni akarnak. Sokszor engedünk a nyomásnak (elég volt az apaaa apa apa apa apa apaaaaaa) és akkor elpakolok az asztalról, felrakom az alátétet a gyurmázáshoz. Megbeszéljük, hogy ha leesik egy darab is akár, akkor felveszik. Bőszen bólogatnak, miközben már térdig járunk a gyurmában. Sóhajtva rávesszük őket, maradjanak mostmár a széken, nehogy belelépjenek a gyurmába és széthordják. Ezt követően, miután visszaraktam a székre őket, magam léptem bele a gyurmába és hordtam szét. Újabb sóhaj, gyors porszívózás, zoknicsere. Utána a srácoknál pólócsere, mert belekönyököltek, de úgy... Még a homlokuk is kék tőle. Ilyenkor, összeszedjük amit lehet, szigorúan, csak az asztalon játszhatnak, felhajtott pólóujjban. Ilyenkor, mutatnak egy kis tégelyt, amiben van valami kékes, barnás, zöldes, pirosas valami van, ami leginkább arra hasonlít, mintha a jóötlettündér belegittelt volna. És nincs 10 másodperce, amikor azt mondtad, ne keverjék össze. Belenyugszol, van sok barna gyurmánk már. Aztán kezdődik a Barbapapa a tv-ben.... Azt nem érzik, amikor orrot kellene fújni, de a Barbapapát, gyerekkorom folyósmeséjét azt igen. Szóval amikor örülsz, hogy a gyurmázással fejlődik a gyerekek kretivitása és odaadod nekik, öngólt rúgsz. Takarítani fogsz, meg gyurmázni, nem kávézni nyugodtan. Ráadásul, maga a takarítás, több időt vesz igénybe, mint maga a gyurmázás folyamata. És akkor még, a gyurmanyomó nyomorúságokból, fogpiszkálóval nem piszkáltad ki az anyagot. Esetleg eszedbe juthat gyermekkorod gyurmázása ezen a ponton, amikor a gyurmának egy színe volt, a szürke, tűzveszélyes volt és ha megetted, nem voltál jól utána. Most meg nem tudod a gyerekeidet lebeszélni, hogy ne egyenek egy falatkát sem a sütiből amit gyúrtak. Mert jó az íze... Miután este lemostam a két kis Michelangelo (nem a tini nindzsa teknőc) szájáról és fogairól a műalkotások maradékát, elhatározom, hogy a gyurma is abba a kategóriába kerül, mint a prüntyögő, csörgő, zörgő, Macarenat és a Lambadát tutuló műanyag sz@rok. Kaphatnak, de az marad annál akitől kapták és akkor mindig tudnak vele OTT játszani.

Ehh, csak annyit írtam fel szokás szerint magamnak, hogy mi a cím, de hogy mi a mondandóm, azt persze nem. Úgyhogy gyanítom, a "Templomba járás" címszó alatt a templomokról akartam beszélni. Van vagy 14 címem elmentve, amiket csak nézek, nézek, itt meg mi a toszt akarhattam? Mi van ha arról volt a fejemben gondolat, hogy nincs olyan templom, amiben ne síri hangulat lenne? Elég nyomasztás az is, hogy bűnös aki él, de nem, az egyház nem tudja hol az ami elég, ezért agyonvert, szétnyilazott, vért könnyező, letépett kezű és lábú szenteket kell szoborként nézni a hidegben és a sötétben. A háttérben meg szól egy orgona és rájössz, a horrorfilmek kezdődnek vagy végződnek így. Svenk egy szent szobrára. Sok templom van, ahol a kriptába is le lehet menni, megnézni hogy ott aztán még hidegebb és mégnagyobb sötét van. Megértem persze, meg kell örökíteni a fontos személyiségeit a vallásnak is, legyen bármilyen irányzat. De nem lehetne, valami vidámat? Pl Nepomuki Szent János (Csehország védőszentje) meghív valakit vacsorára, vagy Szalézi Szent Ferenc viccet mesél a pápának (több pápa segítője is volt)?  Ministránsok szájbaáldozása ne kerüljön most szóba... A münceni Miasszonyunk templom, még szerintem is vidámabb egy fokkal a klasszikus falusi templomoknál, érdemes megnézni. Egyébként a freskók szépek az ilyen helyeken, meg a festmények, amíg egy idős néni, vízfestékkel meg temperával ki nem javítja. Na, de vissza a nyomasztáshoz. Ha még nem érezné magát elég rosszul az ember ennyi szenvedéstől, tessék itt a főnök fia a kereszten. Ezekre a problémákra egyik dédapám megtalálta a megoldást. Dédanyám elzavarta a misére az öreget, hóna alatt az onokávaaa, ő pedig otthon maradt az ebédet csinálni. Igazából az öregasszony volt a furmányos ezek szerint, mert ő ment volna, de a csudába, hogy pont délben van az a fránya ebéd... Apjuk, ti mentek! Az öreg tudta mit kell nézni... Ki mibe ment, hogy beszélt a pap, ki volt ott. Odamentek a templomhoz, beengedtek mindenkit a kapun, majd önfeláldozó módon becsukták az ajtót. Kívülről. Aztán presszó. Mert ahol templom van, bizony mondom néktek, ott a presszó. Amikor érezte, hogy most lesz vége a misének, visszasomfordáltak és nyitották az ajtót. Jól megnézték kin milyen ruha van, pár szó váltása mindenkivel, ugye milyen szépen beszélt a pap... Aztán irány haza beszámolóra. Mindenki elégedett lehetett azt hiszem. És hogy én jártam e templomba? Természetesen, mint mindenki a korosztályomban a lakótelepen, jártam. Focizni. Viszont! Tudok úgy énekelni, mint a papok. Egyszer 3 napig beszéltem úgy, aztán megdobáltak szerszámokkal. Ámen.

Amikor építkeztünk, az egyetlen dolog volt amit megfogadtunk amellett, hogy nem építünk panelházat, hogy lesz speizunk. Több szoba, meg semmi más igazából, nem is kellett volna, de der Speiz legyen. Majd oda jól elpakolunk mindent ami nem kell a konyhába, illetve a konyhaszekrénybe záros határidőn belül. Most. 3 éve lakunk itt ha emlékezetem nem csal. Jó társaságban csak úgy repül az idő. Na, mondjuk ha tegnap költöztünk volna, valószínűleg arra sem emlékeznék. Szóval 3 év kincsei halmozódtak a konyha mellékhelységében. Nagyon remélem, hogy csak azért mert mellékhelységnek hívom, nem csinál bele senki, semmi barnát. Max a kávét, vagy a kakaót, de azt meg nem ott tartjuk. Benéztem hát, kiválasztottam hova engedjem be haragom gőzborotváló tekintetét... Majd választottam masik célpontot azzal a lendülettel, mert belépni sem tudtam igazából. Láttam, hídfőállást kell kiépítenem... Léptem egy merészet, bele egy befőttesüvegbe. Aztán ráültem a kukára. Mivel belevaló vagyok, nem adtam fel, kiraktam a 6 törpe cimboráját a konyhába. Igen, Kuka egy embergyerek volt. Kéretik tudomásul venni. Találtam mindent amit el lehet képzelni, igazi terra incognita volt. Összeszedtem egy valag zacskót. Eddig röhögtem rajta, hogy bakker, ki az a hülye aki egy zacskónyi zacskót tart otthon??? Pedig a magyar háztartások nagy részében van zacskós zacskó. Ekkor még nem tudtam, hogy a zömhöz tartozunk, de később 3 zacskót raktam tele zacskókkal. A végén még a világon minden 4. ember kínai statisztika is igaz ránk... 5-en vagyunk... Szóval... Meg kell magyaráznom az eltűnt kutyát... De félre a komolytalanságot, nem érek rá erre! Befőttes üvegek. Ebből nem jött össze sok, úgy nagyjából 28 körüli. Üresen. Nem értem, kitől, meg miért hoztunk el üres befőttesüvegeket, a tetejük nélkül. Lekvárt, bizonyítottan nem fogyasztok, hacsak nem fogyott el minden más... De ennyit meg képtelenség, hogy a gyerekek megettek 3 év alatt. Valamint találtam még vagy 15 teli üveget. Akkurátusan fel van címkézve minden! Pl az uborkáról tudom, hogy 2018-as barack. Nem volt egy jó évjárat nah. Ami még előjött: műanyag dobozok. Többnyire tető nélküliek persze. Ezekről hajlamos vagyok azt gondolni, hogy eleve így adják el őket. Nem láttam olyan háziasszonyt pl, aki amiatt morgolódik, hogy bazz... Megint egy valag műanyag doboz tető, de hol az alja? Ahogy pakolásztam tovább, kiugrott elém egy japán katona világháborús egyenruhában, megdobált édesburgonyával és elfutott. Korábban kellett volna rendet raknom ezek szerint... Arról nem is beszélve, hogy találtam 2 Drakula korabelinek kinéző fokhagymát, amikre te meg mi a f@szom vagy csatakiáltással rátapostam. Nem kellett volna.

Jajj, az a veretes magyar foci... Végre megtérült a befektetett pénzünk srácok! Tudjátok, amiből az a valag stadion épül, a zsidózázahoz, buzizáshoz,  cigányozáshoz... Hát 4-0-ra legyőzték a mieink azt a San Marinót, amúgy ezek valahol olaszok bakker, csak flancolnak! Hát jól megmutatták, hogy tudnak, innentől kezdve, veszélyben Puskás minden rekordja és még egy ilyen fanyalgó, savanyúbéla is mint én, aki kislabdával nem tud 10 métert sem sakkozni, kiteljesedhet egy fénylő Ave Maria kíséretében. Megcsináltuk. Szépen felrúgtuk a 3 évest a homokozóban a lapátért. De, mi lesz ha Lengyelországból vagy Angliából megjön a báttya? Gondolom önigazolás lesz az is, egy újabb fedett, fűfűtéses libaetetőre. De, hogy ne csak fanyalogjak,  néha látszik a fiúkon az akarás, dózeroljunk el minden könyvtárat és színházat, főleg ahol a kortárs művészek 80%-ának a művei előfordulnak. Egyesüljünk a fociban, mint a Bill és Ted-ben a zenére az emberiség! Persze, nem azt várom, hogy most azonnal VB aranyat ide, mert tudom, hogy el kell kezdeni építkezni. Csak hát erre, az elmúlt 30 évben annyian hivatkoztak már... Nem lehetne, ténylegesen építkezni? Rossit sajnálom... Tényleg jót akar, csak hát kiből válogasson? Legyenek az ultrák a csapatban, aztán ha utólérik Ronaldot, akkor leverik legalább, cselezgessen máshol. Lehet, ő a legjobb focista, de hárman verik egyszerre, sokra nem megy vele. Tényleg nem akarok fanyalogni, tudom hogy egyszer fent, egyszer lent, az EB alatt szurkoltam, még a gyerekeket is leültettem a meccseket nézni... Büszke voltam a döntetlenek miatt és tudtam együtt élni az utána jövő vereségekkel is, megnyugodva, hogy visszatért minden az eredeti kerékvágásba. Aztán jött a megváltó győzelem. A taxisofőr, a gyári munkás és a postás ellen. Szurkolni mindig nekik fogok, mert ők a magyar csapat. Ha fél szemére vak lenne a fele banda, a másik meg üveg lenne, akkor is nekik szurkolnék. A hétfői meccsen is nekik fogok szurkolni (bár ez csütörtökön lesz olvasható, ha jól számolom) és nem fog felzaklatni ha esetleg kikapnak, mert valószínűleg éppen a gyerekeket fogom altatni és nem nézem a meccset. Aztán persze lehet, miattam van az egész mert a születésem 1986-ban annyira megzavart minden focistát, hogy elmém vakító ragyogása miatt, azóta nem megy nekik...

Érett bort inni, csudajó. Az a zamat, az ízek... Már annak aki tudja mi a különbség az érett Tokaji aszú és a túlérett, megpunnyadt, besárgult tablettás lábvíz között, amibe a színe kedvéért hidraulika olajat töltött a költő. Közel mindannyiunk kap a ballagásakor, egy vagy több üveg minőségi bort, legyen az aszú vagy bikavér, de fehér. Az vesse rám az első követ aki nem ivott még "édes, fehér" bikavér címkéjű bort. Van az az állapot, amikor a szappanosdobozból kiissza az ember a levet, Ti meg itt finnyogtok, hogy a bikavért nem illik Colával keverni. Vannak szomelié beállítottságú emberek nah... Én minden alkalommal elmondom, amikor bort bontok, hogy levegőztetem a tanninokat. De, hogy az meg mi a tököm... Gyakorlaton nem volt más olvasnivalónk, csak egy borkatalógus, úgyhogy egy egész ütegnyi katona tudja, hogy a tanninok léteznek, meg a 63-as Chateau Latour, amit tölgyfahordóban érleltek, milyen drága. Ezt meg is beszéltük egy kanna Csaplárosné társaságában, amit műanyag hordóban érleltek, mert mi értünk ehhez is. De ha lenne annyi pénzünk, amennyi nincs, mi akkor is Csaplárosnét innánk, mert a márkahűség a mi presztizsünk. Minden esetre, kaptam én is egy üveg aszút ballagásom alkalmából, valakitől, ötletem nincs, hogy kitől... Ha olvasod, akkor finom volt. 2004-ben ballagtam, úgyhogy pont 10 évet töltött szüleim bárszekrényében, szigorúan fektetve a nedű, hogy a parafa dugó, ne száradjon ki. Vártuk hogy érjen. Amikor lomtalanították a szekrényt, hívtak, hogy itt van valami borod, ha mered, vidd el, igyátok meg. Hát én mertem. Feleségemet magam mellé állítottam, gyere, ezt a csodát nézd! - a világ minden ballagási bora egyként cuppan fel, ahogy ebből kihúzom a dugót! Hááát... Nem egészen. Beleszúrtam a dugóhúzót és megtekertem. Ebben a pillanatban a dugó, halmazállapotváltozáson ment át és szétporlott-folyt, bele a borba. Velem nem csesztek ki... A címke szerint 2004-ben volt a bor 10 éves, 2014-ben 20, szóval egészen jól bírta a dugó. Fogtam egy kis szűrőt, töltöttem két pohárba, a sűrűje fennakadt. Az élet császára voltam. Alig vártam, hogy beleihassak. Elvégre ez a minőség, nem mindennapi. Egymás szemébe nézve ittunk, romantikus volt. Aztán megvitattuk, hogy ez most buggyant e... Mert ízre ugyan édeskés, a színe opálos, de valami akkor is fura... Egy pohár után sem tudtam megmondani, hogy mi. Pedig a tanninokat is meglevegőztettem.... Na, lényegében véget ért a kortesbeszédem a Csaplárosné, a mindennapok bora mellett. Aki, nem tudja milyen a jó bor, ne fáradjon azzal hogy azt issza. Nem fogja úgysem tudni, hogy fáradt hugysavat iszik e gázolajjal vagy aszút. Válaszd a megbízhatót! Igaz, nem finom, de nem is számítasz másra.

Mostanában a sport kapcsán sok visszaélés és kérdéses dolog derül ki. Úgy mint az úszóknál Turi György esete, aki biztosra veszem, hogy igazat mond amikor azt állítja a bottal csak azért csapott oda, hogy tanítson. Hisz én is azért kaptam a combrúgást katonaként, hogy megtanuljam, a kiegyenlítő tartály kupakját, erősebben csavarjam vissza. Teljesen jogos és érthető tanítási módszer így Turi úré is, ha egy kényszermunka táborban vagy rab 1919-ben. Egyébként gyerekkorom kézilabda edzőjére emlékeztet és az osztályfőnökömre.

Ugrás egy másik snittbe, másik időbe, amikor még nem tudtuk, ki az a Mia Khalifa (mi férfiak, most sem tudjuk)...

Már az apámat is ő tanította kézilabdázni (nem Mia...). Bár árulkodó kellett volna hogy legyen az, hogy nem láttam őt soha még kézilabdameccset nézni sem. Emberünk egy Liszt Ferenc frizurás, a korszak edzői állomámyának megfelelően susogós melegítős ember, akinek hobbija az alkoholizmus és a dohányzás. És hát valljuk meg, egy hobbiban akkor teljesedik ki az ember, ha teljes erőbedobással csinálja. Abban az edzői iskolában nevelkedett szintén, ahol a szemüveges gyerek felé belefér az, hogy ordítva ókuláré-nak hívja és kinevettesse 80 másikkal. Ha nem tetszik el lehet menni... A következő edzésen már jobban elfértünk 60-an. A kocsma kézilabdaördöge, aki egyébként a labdavezetésen kívül mást nem mutatott, akkor sorbaállított mindenkit, a magasak jöhettek következő edzésre is, akkor is ha fél lábuk nem volt meg, az alacsonyabbaknál megnézte, mekkorát tudunk ugrani. Aki nem tudott elég magasat, az álljon félre... A többiekből akik elég magasra nőttek, vagy nagyot ugrottak, lett "A" és "B" csapat. Az "A" csapat egyértelmű, a "B" csere, mi többiek pedig, megkaptuk, hogy jöhettek edzésre labdaszedőnek, mert másra nem vagytok jók, de a pénzt hoznotok kell... valamint a részeg ordítások céltáblájának. Hát, így nem lettem kézilabdázó 10 évesen. Értem, hogy versenysport meg minden, de azóta pl gyűlölöm a kézilabdát masszívabban, mint ahogy ő ivott. Az a véleményem alakult ki akkor, hogy a kézilabdaversenyeket, piás edzők rendezik piás edzőknek, közben pedig megbeszélik a piálást, aztán kicsit ordítanak valamelyik testesebb, szemüveges gyerekkel, miközben szellemes gúnyneveket adnak nekik és az öklüket harapják, hogy ne röhögjék ki. Aztán volt nekem egy osztályfőnököm a középiskolában. Építőipari középiskola volt, a jövő reményteljes mérnöki prototípusait képezték itt. Mondjuk betont keverni, pont nem tanítottak meg. A tanerő, osztályfőnöki órát tartott, meg szabadkézi rajzot. Nem esett nagy túlzásokba, osztályfőnökin elmondta, hogy hülyék vagyunk, rajzon meg bebizonyította. Lerakott egy kockát a terem közepére, hogy rajzoljuk le. Egyszer csak, ott áll mögöttem, hátrahúzza a vállam, majd a szemüvegét lejjebb tolva megjegyezte: úgy rajzolsz mint egy ovodás, belőled nem lesz mérnök. Azon agyaltam, miközben 34 ember röhögött torkaszakadtából, hogy a mérnök, mintha vonalzóval dolgozna, meg tervezőprogrammal, de hát tényleg nem lettem mérnök, mert innentől kezdve következetesen, az üveg alatt átmásolt rajzokra is 1-est illetve 2-est kaptam... De, én még jól jártam, mert a szintén nem alkoholista, csak eléggé szomjas osztályfőnök, engem nem ütött meg, nem rúgta rám a padot. 

Remélem értjük itt a felvázolt problémákat... Ami nem az akar lenni, hogy balfasz lennék. Ezek a "tanári" felfogások és munkamódszerek, olyanok mint a kerékbilincs. Szar helyen vagy, de ott fogsz elsárgulni abban a tudatban, hogy szar helyen vagy. A baj, nem azzal van, hogy igazat mondtak, ezt is értsük jól, hanem az alkoholizmussal, a megszégyenítéssel, a veréssel, kiabálással és ismételten: a megszégyenítéssel. Ez egy ilyen, komolyabb hangvétel volt most. Amúgy, nem én voltam aki Győr közepén bebaszva, fényes nappal aludt egy padon hanem egy veretes iskola MÉRNÖK PEDAGÓGUSA, vagy minden szüretkor leesett a pincelépcsőn, betörte a fejét, a kezét meg el. Az én szemszögemből ez hepiend... Lehet, hogy így akarnak tanítani ezek a nagyszerű emberek, hogy megmutatják a rossz példát és te instant máshogy fogod csinálni.

2013. Március 15.-ét eléggé érdekes körülmények között ültük meg. Persze, jött nekünk is az SMS, hogy üljünk át másik autóba, de mi ekkor már lóhátra is felültünk volna, csak hagyjanak minket békében meghalódni. Az egész úgy kezdődött, hogy sütött a nap. Jó volt a kedvünk, pakoltunk a rátóti nagy mezőn, készültünk haza. Meguntuk, hogy össze-vissza törjük egymást a göröngyökön ugratva egy indokolatlanul 20 tonnás lánctalpassal, amiből a súlyának csökkentése okán, mellőzték a lengéscsillapítást, szinte teljes egészében. Ekkor jött egy lágy fuvallat és meglengette rajtunk az egyenruhát a melegben. Nevettünk. Aztán elborult az ég, mintha egy sertészsíros bödönt borítottak volna rá és a szél, egy na most meghalsz köcsög, murder lesz gecóóóó kiáltást hozott felénk. Mi értettünk a jelek nyelvén, ezért, elbontottuk az óriáslufi kiállításunkat, amit a fuvallat csinált a ponyvákból és beszálltunk. Hirtelen sötét lett, de fehérben és elkezdett szakadni a hó. Van olyan! Amióta kedves barátomtól megtudtam, hogy van világosfekete, azóta hiszem, hogy van sötét csak fehérben. Egymásra néztünk és kikapcsoltuk a rádiókat. Ide az nem fog kelleni, ha csak simán kiabálunk az előttünk lévőnek, hogy állj, már a mellettünk ülő nem fogja hallani. Egy darabig tudtunk igazodni az előttünk guruló láncos piros helyzetjelzőjéhez, aztán minden fehér lett és elkezdtünk csúszni. Így van, egy 20 tonnás lánctalpast megtaszított a szél az egyenes úton és elkezdte egy lejtő felé sodorni. Egy bokor fogott, akasztott meg minket. Itt már biztosak voltunk benne, jó hogy kitöltöttük az illetmény visszahagyásáról a papírt, a párjainknak ki fogják utalni az ahavi fizunkat. Ez majd megvigasztalja őket biztosan, a temetésünk előtt el tudnak menni fodrászhoz belőle, amint valaki májusban megtalálja az összefagyott hullánkat. Egyikőnk kiszállt, megnézni mizu a láncossal, itt halunk e meg. Hiba volt. A 75 kg-os embert a szél nevetve elkezdte elfújni. De ez még a kisebb baj volt, a honvédségnél elfogadott volt sokáig a gyakorlatonkénti 1 db ember halála. A nagyobb gond pedig: a gépünket is fújta a szél tovább. Erre már én is megijedtem, felálltam a gépben és egy merész lépéssel, miközben az kicsúszott alólam, kiléptem a viharba. Visszanézve, még láttam a sofőr döbbent arcát, ő nem 2 éve katona, ilyen gyors kiszállást még nem látott. Aztán engem is elkapott a szél és fújt az árokba. A dolog addig fajult hogy egy egész konvoj mentett minket, jégcsapok lógtak az emberek fagyott hajáról és szemöldökéről, egy KRAZ-t elhagytunk a hóban valahol és nem volt szállásunk, mivel indulás előtt leadtuk. Bevittek minket a helyi laktanyába, ahol igeeeeeen????? Nincs szállás meg kajaaaaa???? Felkiáltással megágyaztunk a folyosón, hogy akkor kapjátok be. Mire jelezték, hogy szívesen bekapják, de mi lenne ha ezt inkább mi tennénk meg, mert csütörtök van, pénteken 15-e, aztán meg hétvége és nem tudjátok meddig maradtok itt a földön fagyoskodva. Hát, kibírtuk nevetés nélkül, főleg amikor otthonról jelezték, mit aggódtok egy kis hótól, nem küldünk segítséget, csak eltúlozzátok a bajt. Közben harckocsik verettek az autópályán meg a városokban... Aztán a szállást visszakaptuk nagy nehezen, de enni nem, azt oldja meg mindenki ahogy akarja. Ja, de a laktanyából nem mehettek ki. Köszi. És ekkor megérkezett az SMS, üljünk át másik autóba...

Nem, nem ilyen táncos zenés előadásokról lesz szó. Aki azt hinné, hogy ő nem áll ki remegő gyomorral 300 ember elé előadást tartani, mert ő már volt rocksztár, meg stand-up előadó, meg énekelt énekkarban, amit azóta sem ért senki, ki találta jó ötletnek... Az biza téved! Amúgy Én voltam az egyetlen, aki nem kapott egyest énekből, amikor kiszállt az énekkarból. Ezt mindenki eldöntheti, hogy hogy akarja érteni. Szóval megbíztak hogy egy 42 oldalas (ennek ellenére nem az volt az élet értelme...) intézkedést adjak elő 10 percben, vagy 300 embernek. 3 napom volt felkészülni, ami kissé olyannak hatott, mintha azt mondanák az embernek, hogy könnyűbúvár vagy. Mostantól. Merülj. Próbáltam megtanulni, de ez egy jogi jelnyelven írt szövegecske volt a munkavédelemről. Két nap szenvedés után, úgy döntöttem, aláhúzom a lényeget, majd felolvasom. Nincs ember aki ezt megtanulná... El is kezdtem az elöadást, 300 tomboló katona ült a nézőtéren. Végignéztem az ismerősökön, akik attól a pillanattól kezdve feszülten aludtak, hogy a pódiumhoz léptem. Kértem engedélyt az engedélykéréshez, valamint az előadás megkezdéséhez. Megadták. Nem volt menekvés, jeleztem, hogy márpedig itt felolvasás fog következni. Ekkor már mindenki habzó szájjal aludt vagy telefonon hívogatott, hogy 113 nem fogadott hívásom legyen amire leülök. Előre megbosszulták az előadást... Nekiálltam, meg megállva, ahogy az iskolában tanítják a felolvasást, éppen csak nem kértem meg senkit hogy két széket rakjon arrébb mint egy kamaradarabban. Aztán hipp-hopp eltelt az a negyed óra amit erre szántak. Senkit, de tényleg senkit nem érdekelt az egész, a főnök helyettese jegyezte meg a végén, hogy felolvasni bárki tud, akár ő is odaállhatott volna. Én pedig azon agyaltam, nem is tudtam hogy van ilyen opció, miért nem szóltak előbb??? Később, persze javultak az előadói képességeim, vicceket is dobáltam be, meg random időközönként elkezdtem sikítani, hogy mindenki ébredjen fel. Nincs ember aki erről a témáról érdekesen tudna beszélni.... Aztán belefutottam egy gyakorlat előtti előadásom előtt a következőbe:

- Mit csinálsz kedves barátom, ha balesetet látsz?

- Elfutok...

- Úgy van! Elfutsz segítségért.

- Nem, csak elfutok, mert félek. 

Mindig is tanárnak készültem. Na, jó ez talán költői túlzás, inkább azt mondom tanár szerettem volna lenni. Aki hallott már turbinahangot utánozni, abban esetleg kételyek merülhetnek fel. Ne merüljenek. Azt is meg tudom tanítani. Volt egy alkalom amikor, még katona voltam, vagy inkább az az egyenruhás civil munkatárs, ha pontos akarok lenni és jó ötletnek érezték, hogy altiszti hallgatókat bízzanak rám. Jajj, akkorára nőtt az ego-m meg azé a pár emberé aki még ott volt... Elkezdtük a bemutatkozást, egy laza: csáó, nektek én vagyok az Isten +2-vel, ha jót akartok hívjatok törzsőrmester ÚRnak. Na, nem, ennyire nem vadultunk el azért. Kijöttek utánunk egy mezőre, ahol mi már pöfögtünk a kis gépeinkkel. Úgy megtanítottuk nekik a csíziót, hogy innentől tigrisbukfencben jártak még a betonon is, mókust foggal szétszaggatni. Ránk szóltak, hogy mutassunk azért valami látványosat is nekik, legyen értelme az ittlétüknek. Felszívtam magam, na akkor látványosan elbonthatják a gépet, amivel mi bevágtatunk, persze szigorúan látványosan. Közben elhívtak egy fontos dolgot intézni, kis barátommal egyetemben. A harmadik kis barátunk a gépben maradt és indította a motort. Mutogatok neki veszettül, hogy kerülj meg nagy ívben, menj át azon a bokron meg az árkon és az oviscsoporton, aztán amikor ideérsz vegyél fel minket. Jelzett hogy értette, még a hüvelykujját is kidugta igenlően és megindult vagy 40-el a mezőn. Tett egy félkört, átment mindenen, az oviscsoportnál még a búvónyílást is lecsukta, majd adott még gázt. Éreztük, hogy itt baj lesz, elkezdtünk mindketten felé rohanni, hevesen mutogatva és ordítva, hogy állj meg te ember, majd gyalog menjünk be? Kis társunk, visszaintegetett, majd szúrt egy 5. padlógázt és otthagyott kettőnket a mező közepén. Az esőben. Az üteg már bement. Néztük egymást... Sóhajtottunk. Elhatároztam, hogy itt emberhalál lesz ha beérek. Egyetlen mázlink volt, hogy a hallgatók az Uraljukkal még ott voltak. Felvettek minket, majd megjegyezték, hogy látványos volt, amikor mint valami elmebeteg szurkolólányok ugráltunk, meg kiabáltunk a mezőn és a harmadik társunk meg áthajtott közöttünk, egy gázfröccstől füsttel és sárral beterítve minket. Bátrak voltunk, hogy ilyen közel mentünk hozzá. Ők is ilyen bátrak akarnak lenni. Nem nevettek, mert nem mertek.
Amikor beértünk és a sártól a két mocsári szörny leszállt a platóról, mélyinterjú következett 3. társunkkal:
- Mondd csak kedves barátom, mit nem értettél azon, hogy kerülj meg minket és vegyél fel?
- A vegyél felt, a megkerülés rész átjött.
- Azt láttuk, ügyes volt ahogy a bokron átmentél!
- Köszi!
- Áruld már el, Amikor ketten rohantunk feléd ordítva, hogy állj meg, miért nem álltál meg?
- Azt hittem, hogy jó utat kívántok és azt mondjátok bejöttök a hallgatókkal.
- Végül is így lett... 

Nekem kínszenvedés ez az egész, mint Prométheusznak a sziklához láncolt időszaka, csak nem a májam csipegetik el a sasok, ami visszanő, hanem a lelkem egy-egy apró darabját hagyom ott, befelé sikítva, meg kifelé is, a temető kapujában. Ez egy csodás körmondat volt, még én is távolba révedve, veregettem a vállam és a fülembe súgtam, ez nagyon jó tesó... Szóval itt ez a halottak napja, a virágárusok és a gyertyakészítők védőszentjainek ünnepe. Mert bár a halottakról kellene szólnia, még mindig ott tartunk, hogy azt nézzük, ki milyen koszorút, gyertyát vitt ki egy-egy sírra. Ne találgassunk tovább, Én vittem a citromsárgát, ami játsza a Macarenát és a Coco Jumbot, meg a Palmolive szappan szagú lila illatgyertyát. Szívesen. Közben perecet ettem, meg kürtős kalácsot, amit a temető melletti árustól vettem. Ilyenkor jó, hogy nem vagyunk sokan a sírnál, nem kell adnom senkinek. De, van ugye az az eset, ami ezt az írást megihlette, amikor telve van a temető. Ami nagyobb baj, hogy élőkkel is. Mi egy babakocsival próbáltunk érvényesülni a tömegben, ami tele volt gyerekkel, a rendeltetésének megfelelően. Szlalomoztam a sírok között, kissé rodeósan éles kanyarokat bevéve, mert ezeket ugye nem úgy tervezték, hogy egy tank méretű babakocsival járjon közöttük az ember. Meg lehet érteni, egy szavam sem volt. Aztán kicsi Én kinyilatkoztatást tett, a világnak ideje pusztulnia. De minimum kimenni a temetőből. El is kezdtünk kifelé menni, már feleségem karjában volt, a lenyúzott farkasba bújtatott üvöltő gyermek. Lézengő, ténfergő emberek között piuetteztem át, amikor megcsapta a fülemet egy gázrobbanás erejével az ügyeletes házmesternéni hangja. "Hát, hogy sír az a gyerek, még a szüleit is megpofoznám, megnevelném a jómodorra." Nem tudtam hova tenni a dolgot, hisz mellettük mentünk el, a mozgásom szele sem csaphatta meg. Mellesleg nem értem, hogy kellene sírnia? Szerintem átlagos módon csinálta, oá oá ááááá. Vagy a néni szabolcsi és azt várta hogy áo áo áo lesz? Az ő fiatalkorában nem sírtak a gyerekek? Ja, várjunk, nem sírtak! Egyből kapával a kézben születtek, sorkatonai egyenruhában, 19 évesen és bajszosan. A lányok is, akiknek a spártai kemál benyalhat. Micsoda idők voltak azok! Fú de állati lehetett, belehalni a tbc-be! De, ők kemények voltak és már jobban vannak. Bezzeg az én gyerekem még beszélni sem tud 3 hónapos létére és bajsza sincs. Hátranéztem a vállam felett, a hang alapján nem számítottam egy hegyomlás méretű nénire aki mexikói álarcos birkozó az unokák elől titkolt életében és nekem ugrik egy lucha libre kiáltással karöltve... Nem akarom magam fényezni, de azért még így is lenyomnék vagy 3-at belőlük, amire fagyott zacskós farháttal agyonvernek. Tudom, hogy temetőben, illik csendben lenni és az én fiam meg ordított, de ők meg nem viselkednek korukhoz illően és folyvást a temetőben mászkálnak. Aztán meg nem találják a fekhelyüket... Szóval 1:1.

A tegnapi nap folyamán vendégeink érkeztek. Bár nem szokásom az ilyesmi, de én hívtam őket. Az ember gyomra ilyenkor mindig görcsben van, mintha egy zsák kokain lenne benne és a koreai határon kéne átnéptáncolni meg mutogatni magunkat. Elkezdtem a rendrakást, de nagy lelkesedést nem tudtam belevinni, mert közben az egész környék Kreatort, Cradle of Filthet, Immortalt, Gravewormot hallgatott. Ahogy kivittem a szemetet, körbenéztem, ki ez a paraszt, akinél bömböl ez a zene? Aztán rájöttem, hogy én vagyok az és headbangeltem kicsit a kukán állva, meg kiabáltam, hogy térdre pózer köcsög banda!!! Aztán bementem folytatni a sátánista szeánszot. Az egyik szobában kiborítottam a ruhákat, szétszórtam őket ipari mennyiségben, a gyerekeknél pedig kecskét áldoztam, szétdobáltam minden játékot és a helyére tettem egy könyvet. A könyv akkor is érték, ha kacsák nyalják a lábujjamat. Az ajtókat gondosan becsuktam, aminek még lesz szerepe és elégedetten néztem körül. "A gép forog, az alkotó pihen". A vendégek megérkeztek, kínálgatom őket mint a jó házigazda, de nem kérnek semmit. Szuper, hogy jöttetek és nem kértek semmit, pedig még lett volna tavalyról szárazkeksz, amivel kacsázni szoktunk a Mosoni-Dunán, meg punnyadt ropi, amire ráfolyt a gyerekek nyála, meg használt étolajjal színezett langyos víz, beletöltve Nestea dobozba. Nem baj, komposztnak összeérik ez is és majd nagyra nő töle a rádioaktív sütifa. Mondjuk az nem lenne jó... Még a végén megjelenik az Imagine Dragons és elkezdenek kajabálni hogy icc rédióektív, rédióektív... Azt már tényleg nem tudnám kimagyarázni azt hiszem. Így belegondolva, mekkora mázli, hogy nem sütöttem mondjuk muffint. Nem tudok ilyeneket sütni, de sarat meg homokot ha összekeverek, tudom pont ilyen színűre csinálni. Ekkor hazaérkezett a család másik fele. A gyerekek betódultak és rögtön animálni kezdtek mindenkit. Mivel vendégeim egy ifjú "katonatiszt" hadnagy és a kedves felesége voltak, ezért a gyerekek rajzoltak nekik egy térképet és eldugtak valamit, hogy keresse meg. Az embernek, aki a másik szobába is GPS-el megy. A probléma nem ez volt... A szisztematikusan elrejtett káoszba dugtak mindent a lakásba. Igen, a mocsári szörny és a lassan csúszó zámolyi öngölö közé. Majd kézenfogva behúzták a vendégeket. Imádkoztam, hogy csak a saját szobájukba ne, csak oda ne... Odaadom a májamat meg a vesémet, csak oda ne. Mázlink volt, nem derült ki számukra, hogy egy lufiban tartottunk minden játékot, amit a jótündér kiszúrt és ezért mindenhova műanyag taposóaknák kerültek. Szégyenkezve néztem rájuk... A döglött lovat, legalább elhúztam... Amúgy az a gyanúm, amikor a bolygó felrobban, akkor más nem marad utánunk, csak az ajándékos zacskókban lévő dobozos szárazsüti és a ballagási borok, amik egy por és törmelékfelhővé állnak össze az utolsó Zámbó Árpy CD körül. Mindenesetre a vendégséget megköszönték és nem szóltak az el nem rakott kéjbizgátor 2000-ről sem.

Mint minden háztartási gépnek, a hűtőknek is biztos van szavatossági ideje, így a miénknek is. Bár szeretjük, meg a család része, fura hangok jönnek ki belőle. Lehet, hogy a bezárt gyerekek szelleme akik éhbérért dolgoznak egy hűtőgyárban, Zanussi feliratokat ragasztva a hűtőajtókra, vagy a halott csirkék szelleme. Kísérteties tud lenni, amikor este 11-kor alszik az egész család, csak én nem, mert nem tudok és akkor meghallom a lágy húúúúú hangot. Nem mondom, hogy megijedtem, de a nagykést pont elejtettem amivel horrorfilmek nézése közben védem magam. Még a hangot is levettem... Ment tovább a húúúú. Itt nincs mese, kellenek a szellemirtók, de gyorsan. Erőt vettem magamon, mert hát azért legyünk őszinték, nekem már mindegy, nagyobb sportteljesítményt már nem viszek véghez, mázli hogy nem tartós tejet vettem. Odatipegtem lábujjhegyen, benéztem a szekrénybe. Csend... Becsukom az ajtót: húúúú. Benéztem a másik szekrénybe, csend. Becsukom: húúúú. Éreztem, hogy itt emberhalál lesz, de minimum a konyhaasztal a levegőben pörögve latinul kiabálni fog. Aztán közelebb léptem a hűtöhöz, innen jön a sikítás... Bedugtam a fejem, mint valami nemnormális, arrébb löktem az uborkákat, a tejet és ekkor, megláttam a hűtő hátsó falát. Semmi... Na, aki látott szellemfilmet, ilyenkor egy láthatatlan kéz becsapja az ajtót és a delikvens az Orsi virsli mellett rohad meg. Pánikszerűen mentem aludni, még az ágy alá is benéztem. Másnap, elhatároztuk, hogy márpedig itt hűtő takarítás lesz, kiűzzük Esmeralda szellemét. A tetejével kezdtünk, amit a gyerekek annyira telepakoltak, hogy minden volt rajta, toll, filc, Morzsa kutya, ragasztó, bubifújó, tetkó, faragó... Feleségem nekiállt funkciónként válogatni az íróeszközöket, engem pedig egy drákói elv vezérelt, illetve kettő. Tudják hogy ott van? Keresték az elmúlt 2 évben? Ha nem, akkor ugye tudjuk mi az... Szemét. Egy buborékfújót láttam meg ilyen jelleggel a hűtő tetején. Gondoltam, felkapom gyorsan... Aha... Mellette volt a ragasztó ami kifolyt és nem csak a bubifújó ragadt bele hanem egy elem és egy tetkó is. Próbáltam lekaparni.... De... Hűtő eladó, full extrás! Tartalék gombelemmel, csigás tetkóval, valamint ha oldalra dönti az ember, akkor esküvői buborékfújóval!!!! Érd.: Budapesttől pár kilóméterre van Érd, vonattal jól megközelíthető!

Kedves eddigiek folyamán, szellemileg megpocsékolt és lenézett embertársaim! Ma a szemetelés lesz a fő téma, amivel megmerényelem az olvasni tudó közönségemet, a többieknek már készül a rajzolt változat. Minden évben, mert ugye kell a folyamatos, pozitív visszacsatolás, megrendezésre kerül a Föld napja, amikor is szemétszedés van. A falu népéből, aki magára vette, hogy a "saját" szemetünket kell összeszedni, megérkezik a terepjárójával, vagy húz maga után egy működő agregátort (nem a zenekart), hogy meg lehessen rottyantani a pörit, ahh Marzsi, olyan bolygómegmentés lesz itt, beszarsz... És valóban. Bár Marzsi sokáig tanakodott eljöjjön e, hiszen mégsem az ő szemete... Így gondolja ezt Kőműves Kámán is, aki a 3. köbis dobozt dobja a töltésen túlra. Nem mintha az első 2 még okés lenne. Szóval a lényeg: minden évben összegyűltünk eddig, adtak zacsit, kesztyűt, zsákot. Neki is indultunk mindig, az új építésű részre, ahol lakunk mi is, hallgatva, hogy "mer az újakkal baj van, maradtak volna a városban..." - Közben nem győztük a mellünket verni, hogy mi újak, igen, hát mi itt, nem a miénk, de a bolygó, meg szebb is így szemétmentesen. Közben, a fűúton elhúz egy baszomnagy terepjáró, amiből bömbölő zene mellett kib@szarintanak egy csikket. Végül is... ha ég a nádas, valószínű a szemét is elég. Meg a nyakig érő parlagfű, meg gaz is. De gyűjtjük, gyűjtünk mindent, mert ha erre tanítjuk a gyerekeinket, akkor majd ők nem fognak szemetelni. Be is jött amúgy ez a rész, ha szemetet  látnak, akár az út közepén is képesek megállni, a 70-el a földúton közeledő autó előtt, ami közben bámulatos szlalom mutatványok közepette kerülgeti a kátyúkat és kiabálják, hogy "apa!!!!!!! itt egy szemét!!! - és mutatnak rá, kiabálva, hogy biztos az a bácsi dobta el. Közben Kámán az építkezésen fingik és böfög egyszerre egy ízeset, majd a csikket a köbi dobozába ejti és az egészet a lábam elé gurítja, a világ iránti utálatát egy újabb röfögésbe sürítve. De, neeeeem, hát ilyen ugye nincs? - kérdezhetitek. De van. Ahol városi terepjáróval mennek, bolygót menteni, ott el kell gondolkodni pár dologról... Mindenesetre, ki vagyok én, hogy ítélkezzek? Csak egy igazán, picikét, naaaaaaaa....

Az a helyzet, hogy kezdem látni, ezzel az írogatással sem váltom meg a világot, ellenben ha nagyon beszólok, keresztre feszítenek. Saját hazájában, senki nem lehet próféta, kivéve a John Smiths nevű fickót, aki kitalálta a mormon vallást.Neki gratula innen is! Mondjuk nem értem hogy az ősmagyar Jézus, minek ment volna Amerikába??? Merthogy ez az egész arra épül hogy Jézus így tett. És hogy mi szól emellett? Többnejűség, faszikáim, a többnejűség... Szavam nem feledem, igen, ősmagyar volt. Az anyukája Mária a nevelőapja meg József. Gyakorlatilag minden 5. ember az országban József, minden 6. meg Mária, vagy Botond. Még mielőtt belekezdtem volna a mondandómba, már nagyon eltértem tőle, ezért itt egy kép, a lényegről:

Pénteken, ismét egy remek, szórakoztató, szellemikben gazdag technopartin vehettem részt, ahova 45e a beugró, a VIP 93e, de engem csak beutaltak. Élni tudni kell. Jelezték kedvesen előre telefonon, hogy 6 órás éhgyomorra érkezzek meg, 11:30-ra, de legyek már inkább ott negyed órával előtte. Így is tettem, gyors fejszámolást követően szentségelve állítottam be az ébresztőórámat, hajnal 5-re. Éreztem hogy szenvedős lesz a dolog és hát igazam is lett. Hajnalban keltem, olyan korán volt, hogy még Tarantino véresebb jeleneteiben sem mutatták volna be ezt a napszakot, én meg hörögve, botorkálva másztam előre a nyálamon csúszva a konyháig. Este nagyképű voltam, majd én csinálok szendvicset, meg egy jó forró kávét magamnak, rakok el annyi vizet az útra, hogy az a wc ahova bemegyek, ezt instant megbánja. Aha, ez pontosan így történt. Ahogy kezemmel próbáltam a villanykapcsolót eltalálni, olyan technopartit csináltam hogy az nem igaz. Csak habot kellett volna befújni és teljes lett volna a boldogságom. Komolyan megpróbáltam szenyát csinálni, aminek az lett a vége hogy a 3 kenyérből egy a padlóra esett és még kis híján rá is léptem... Bár ez már ilyen mekis recept lett volna. Éreztem, hogy ezt nem kell bonyolítani, megkenem valamivel a kenyereket, nem érdekel mi az, ne tartson sokáig, laktasson. Így fogtam meg elsőre a joghurtot a hűtőben. Néztem... Joghurt, kenyér... Előszedtem a mogyorókrémet, megkentem a kenyeret és a tököm se fog kanalazni alapon került rá joghurt is. Gordon Ramsy most Horváth Rozi vállán zokog valahol... Volt egy kis kollégám aki a kakaóscsigát szalonnával ette. Szóval minden relatív és a végén kiderül, hogy jó szakács vagyok. A kávéról annyira lemondtam, hogy inkább visszafeküdtem aludni. 
Időugrás következik a jövőbe. A vonatom szédületes sebességgel berobogott a Déli pályaudvarra. Öröm bódottá, időben oda fogok érni. Még ezt is abszolváltam, olyan 10:30 körül odaértem. Felkészültem rá, hogy most aztán iszonyatosan kapok festékanyagot a szervezetembe egy tűn át és megint napokig kéket kakálok, meg ismét jön a techno életérzés netovábbja, de nem. Közben hallgattam az ott ülők beszélgetéseit, hogy biztos rossz ez az MRI mert zörög, meg kattog végig, há ide hallom, el fog romlani, aztán még benn marad valaki. Tűkön ültem, hogy hívják már be ezeket a hölgyeket és hát így is történt. Eljött az én időm is, most nem engem választanak utoljára a focicsapatba, megmutatom majd, hogy nem vagyok hülye, legalább én nem, a józan ész büszke kis Mikronéziája vagyok. Hát nem. Már 12:00 volt, kilépett egy hölgy azzal hogy maga ez a nevű ember? Jeleztem, hogy igen, vessenek alá a vizsgálatnak, tartottam mindkét kezem és eleve fültokban mentem. Nem úgy van az... Bejelentkezett? Hogy, mi, hol? Hátat fordított, majd jelezte, hogy ott és mutatott egy irányba. Bejelentkeztem, ahol leb@szott a pultos, majd egy ápoló is. Innentől én lettem "a késő". Mondták, hogy üljek le, majd szólnak. Aki figyelmesen olvas, az emlékezhet rá, hogy 5-kor ettem és ittam utoljára, valamint közel 3 órát vonatoztam és másfél órája ültem a soromra várva. Nem mertem megkérdezni, ha tudják a nevemet, meg még vártak is, akkor miért nem mehetek be, meg amúgy tököm tudta hogy be kell jelentkezni... Még ha minden héten járnék fel ilyen vizsgálatokra, akkor megértem. Aztán mutatták a kiírást, ami előtt eddig ült egy hölgy. Fasza... Úgyhogy egyből jobb lett a kedvem és hipi hopi 13:30 lett. Étlen szomjan ugye még mindig, amikor nyílik az ajtó, na jöjjön... Mentem is, de az hogy az ápoló aki lecseszett, hülyének nézett, az finom megfogalmazás. Hiába próbáltam jelezni, hogy nem hülye vagyok, a sípoló vihogás, meg hogy szarral kentem ki a várót, majd elmúlik... Nem hatotta meg. Bejutottam végül is, felfektetett két hölgy az ágyra. Elkezdték a vénáimat mustrálni, kiválasztottak egyet, amit meg is böktek és cserébe ugyanezzel a lendülettel el is pattant. Amikor egy kórházi dolgozó szájából azt hallod hogy "ó, pedig milyen szép véna volt..." nem nyugszol meg. Másik kéz? - kérdeztem remegő hangon. Addigra már abban is tű volt. Majd jött a másik nem megnyugtató dolog: "Figyu... gyere csak ide! Az nem baj ha..." Jeleztem, hogy amúgy félek a tűktől, ha kihúzták volna a vénát és a korlátra tekerték véletlenül, nekem az is jó, csak ezt a böködést hagyjuk. "El fog ájulni?" - jött a kérdés. El fogok ájulni? - kérdeztem én is. Aztán látták, hogy ma tényleg nem én vagyok a legokosabb vendég és betoltak a gépbe. Jó buli volt, nem mondom. Amikor kihúztak, akkor észleltem, hogy a karjaimon alsó hangon 50 cm ragasztó van kezenként... csak a szőrön. Elgondolkodtam, hogy ez olyan mint amikor kiderült év végén, hogy maradt 12e liter gázolaj, valamit kéne kezdeni vele srácok... és akkor 2 hétig üvöltöttek a turbinák üresben.Lehet ez i ilyen, hogy év vége van, maradt 3 km ragasztó, mi legyen vele főorvos úr? Na, ez lett vele...

Ha a világ legfeleslegesebb dolgait akarná az ember kilistázni, ott lenne a muslica, a szúnyog, a magyar foci és az óraátállítás. Abban biztos vagyok, hogy az első háromnak nincs értelme, mert nem eszi meg őket semmi, pedig egy ország éljenezné meg a dolgot. Állítólag, van olyan ember akinek, a báttyának a szomszédjának a keresztapjának a gazdasági felelőse, régebben hallott róla, hogy ez gazdaságos volt és azóta félnek eltörölni. Kb olyan indokok állhatnak emögött, mint amikor a panelház felújítását megvétózzák ketten, mert jó volt az úgy 30 évig. Ugyanebből az indokból húzzák maguk után a döglött Bodrit sétálni, mer 13 évig hogy szerette ezt! Ja, csak azóta a szopotnyica elvitte, mert antivaxok vagyunk, meg a fél kitya már elkopott a betonon húzástól. De legalább a korai sötétedésben ezt nem látni ugye. Készséggel elhiszem én,, hogy régen ez az állítgatás hasznos volt, de lehet eljárt felette az idő cseppet. Vagy ha már annyira órát akarunk állítani mindenáron... Legalább azzal a mérleggel tegyük, hogy a gyerekeinket ez az egész baromira nem érdekli. Amikor ősszel örülsz, higy végre egyszer fél 8-kor keltek, akkor ránézel az órádra és kiderül, hogy fél 7 van. Ez az igazságtalanság, már-már Petőfi félreértettségével vetekszik. Na de lépjünk tovább... Van egy valag elektromos berendezésünk ami átállítja saját magát, pl telefon, számítógép. DE! Hála égnek ezt a szívességet a fali óra nem teszi meg, az elektromos sütő és a kis óra sem. Tehát... Miután zokogva felébredünk, hogy még csak fél 7, itt árulás történt, kibotaladozunk kávét csinálni. Ránéztem a sütőre... Na, ezzel nekem kell megküzdenem! Ez az igazi Terminator 3. a sütő lázadása. 3 gomb van rajta. +; -; és egy óra jelzésű. Én megnyomtam az óra gombot, majd a másik kettővel szándékoztam pontosan beállítani az időt. Aztán megjelent egy nyíl. Ezt nem tudtam hová tenni, elfogadtam... Nyomtam mégegyet és már két nyíl volt egymás mellett. Próbáltam a másik két gombot is, de nem történt semmi azon kívül, hogy a két nyíl a kijelzőn maradt, de mintha oda ragasztották volna. Jeleztem feleségemnek, hogy kettétört nyíl van, kérem a tüzérségi tüzet a saját állásaimra. Jött, ránézett... Hagyjad inkább, holnap megcsinálom. Kajakra vártam a csodát, hogy jöjjenek a vajákos indiánok körbeugrálni tudatmódosító gyógynövényekkel a cuccot. Nem jöttek. Mi is elmentünk otthonról... Aztán ma beállította. Lehet inkább pályát kéne váltanom és Braco a gyógyítva néző babérjaira törni...

Sajnálatos módon mindannyiunk lakásában, házában, iskolatáskájában szeptember körül, óhatatlanul megjelennek az élősködők. Nem, nem azokra gondolok, akik kopogtatva téríteni akarnak, vagy szünetben a kezedből veszik ki a szenyát. Valamiért ez az iskolatáskás szenya kombó nagyon becsípődött mostanában. Még a nagybetűs a városban laktunk, amikor GYŐRSZOL és a lépcsőház többi lakójának közreműködésében, kis bogarakat kaptunk. Gyanús volt már költözés előtt, hogy a földön miért vannak itt ujjnyi vastagon döglött dohánybogarak... De, hősök voltunk, feltakarítottunk és még a döglött lovat is elhúztuk volna, ha ott van, de gondolom kellett valamelyik munkatársuknak a patkó róla, úgyhogy elhúzták ők. Nem, nincs lelkiismeret furdalásom amiatt ahogy a derék GYŐRSZOL-ról, írok. Remélem még működik a fürdőszobabútor amit elvittek és valami hasznos dologra költötték a sütő árát amit tönkrebasztak, majd ránk károlták. Szóval egyszercsak megjelentek ezek a rohadt dohánybogarak a maguk élő valójukban, hogy csá, innál még teát? Na, akkor azt ne tedd, abban vannak a peték, nem látod ugyan, meg valószínű pár ezret már felforraltál teának, de innentől ne tedd jó? Nos, miután sugárban rókázva kidobtuk a teákat, amik amúgy finomak voltak... elvégre a bogárevés a jövő... megnyugodva lezártnak tekintettem a dolgot. Leültem a kanapéra, néztem ki a fejemből, reméltem hogy a bordakosaramból nem tör elő egy óriásbogár sem, amikor megszomjaztam. Kimentem inni, és tisztulásképp lehúztam egy üveg vizet, majd a dobozt a szemétben helyeztem el. Ott egy kukac. Hátat is fordítottam és mentem volna dolgomra, amikor beütött a gondolat. OTT EGY CSONTI B@SZKI! Teljes pánikban rohantam eliminálni. Hallottam már ilyen rémtörténeteket, hogy egy horgász a hűtőbe csontit rakott, aztán azok meg nem megdermedtek, hanem elszaporodtak mindenben, de én ugye nem horgászok, velem ilyen nem történhet... Első dühömben megfogtam a nyavalyást és gonosz módon felkacagtam, hogy háhhá, jól nem sikerült elmenekülnöd! Óriásisat játszva szétnyomtam egy zsepiben és viking temetést kap majd a wc-ben határoztam el. Lenéztem... Ó milyen kedves, egy haverja is eljött a temetésr, de előbb bosszút akar állni. Kacagva szedtem össze őt is, amikor a gondolat megérkezett leharcolt idegpályáimon. Ezek többen vannak... És nem olyanok mint a sith-ek, hogy egy mester, egy tanítvány... Felemeltem a kukát... Hans! Bring den Flammenwerfer!!! Der Schwerflammenwerfer!!!!!!!!! Nem azt mondom, hogy sok bújkált ott, de túlerőben voltak.   Mit tehet ilyenkor a teremtés koronájának koronája? Kiirtottam minden élőt a konyhában, nyomtam egy exterminatust, engedtem a gázt, bedobtam egy égő gyufát, na ezt éljétek túl felkiáltással. Azóta fekete a hűtőnk. Még az élőflórát is kiirtottam a joghurtokból. -> Levittem a szemetet, eltakarítottam a csontikat, széthipóztunk mindent. Végső megoldásként elköltöztünk, a lépcsőházat hátrahagytuks egy hmmmm de jó volt itt lakni sóhajjal. Aztán, amikor azt hittük, az új házba nem jönnek utánunk a minket űző démonok... kisfiam egyszercsak megkérdezi, apa megfoghatom a gilisztát? Persze fiam, edzi a jellemet é... a nappaliban álltunk. Milyen gilisztát? Hát ezt! -> újabb exterminatust rendeltem el, hívtunk papot is, aki megtisztította a ház szellemét. A kuka pedig kidobásra fog kerülni, mert szerintem a fémbe petéztek bele, mindenesetre azóta a nyesedék húst is lefagyasztjuk... És hogy mi történt a dohánybogarakkal? Fél évente 15-20 teát dobunk ki és már a lezárt edényben is találtunk belőle... Szerintem valakinek bejárása van hozzánk, aki összeszedni a zoknik egyik felét és mindenhova ilyen bogarakat tesz...

Az olvasás egy olyan dolog, amire bíztatnék mindenkit, főleg azokat akik a könyvekkel jobbára fűtöttek, vagy billegő bútort támasztottak ki. Nem, többnyire ezekbe nem kell rajzolni, meg színezni sem, vagy legalábbis életidegennek hat amikor odaadod valakinek a Bűn és bűnhödést (ez amúgy is életidegen, már hogy valaki ezt a könyvet adja neked) és virágok meg gombák vannak belefirkálva, esetleg nemi szervek. Porzós meg termős. Nem véletlenül nehéz olvasnivaló. Amúgy megvan a Biblia, Jézus által aláírt változata. Még a pápa is irigy rá! Na mindegy, az olvasásnál tartottunk. Azt már egyszer megállapítottam, hogy az iskolák, nem feltétlenül azon vannak, hogy az emberek megszeressék az olvasást. Ellenben azt tudják hogy melyik költő született Gázosrekettyésen 1823. Február 29-én. Addig böködik az ember szemét, amíg ezt meg nem tanulja. Nyilván kell ehhez egy fajta beállítottság is, hogy az ember leüljön olvasni már mondjuk gyerekként. Vagy leginkább az kell hozzá, hogy ne hívják a többiek focizni, még akkor sem ha övé a labda. De a labdát elkérik azért... Apád dobja le az erkélyről, vagy a testvéred röhögve. Így jön el az ideje annak, hogy elkezdj tanulni/olvasni. Inkább olvasni. Saját tapasztalat, háton fekve, könyvet a fejünk fölé tartva nem szerencsés olvasni, mert egy klasszikus nagyot tud ütni. Ez többeknek elveheti a kedvét az olvasástól. Lehet próbálni hason is, én mondjuk aludtam el már úgy is. Viszonylag ritka az a póz amiben nem aludtam még el. Elsőként azt javasolnám annak aki olvasni akar, hogy olyat keressen ami érdekli. Pl a káma-szútra lovaknak, bármilyen izgi a gyűjtőknek, nem fognék bele. Ugyanitt póniló eladó. Ne akarja senki , akinél a Valószínű ember fiai volt az utolsó csepp a pohárban, mondjuk, Hemingwayyel vagy Updike-al folytatni. Más stílus, de ez leginkább olyan, mintha egy egész álló napon át vernék a fejed egy léccel, aztán amikor megunod, valaki parázsló f@sszal seggbekúr. Ennek ellenpontozására ajánlanám a Harry Pottert, az Indul a Bakterházat, a Hobbit-ot, stb... Értem hogy a Légy jó mindhalálig egy magyar kultúrtörténeti csoda, megelőzte a Skodát. De inkább tépném le az arcom és cserélném ki a seggemmel minthogy újra nekiálljak. Ugyanez vonatkozik a Pál utcai fiúkra, ami nekem pl 3 egymást követő évben volt kötelező olvasmány és még a filmet is megnéztük vagy 2x hozzá. Egészen bámulatos, hogy mennyire együtt szenved az olvasó 3x-ra nemecsekkel. Tudjátok mit? Inkább hagyjuk a fenébe az egészet... 

Igen, visszatértem, teszteltem mutatkozik e hiány rám, ha nem vagyok. A végeredményt még számlálják, mindazonáltal a "nem"-re szavaztam. De mi lenne ezzel a világgal, ha nem lennének akkora, Hemingway-t megszégyenítő elmék, mint az enyém?  Na öregem, az író halt meg előbb, vagy az ember? Soha nem kapunk pontos választ a kérdésre, az illetőnek, lyuk keletkezett az emlékezetében... Egy kedves barátom már mondaná, "ne játszd itt a kibaszott Lotd Byron-t, térj a lényegre". A lényeg ezúttal a temetőjárás. Gyerekkoromban rettegtem a temetőkbe menni, nem, nem azért mert ott halottak vannak, azok el vannak temetve, a temetőkben általában sötét van, mindenki feketében van mint Zorro meg a Batman. Az meg azért ritkán vált ki életigenlő válaszreakciókat, ha egy temető közepén a sötétben, "csá, van tüzed?" Felkiáltással valaki eléd lép. Én meg otthon hagytam az ördögűző szettet... Sikítani nem mersz, mert a temető/színház/múzeum/templom - szabály életbe lépett. Tehát a temetőkapuig mehetsz ordítva, sugárban zöldet fosva, hányva mint az ördögűzőben... Lapozzunk is. Gyerekkoromban Balassagyarmatra és környékéra jártunk temetőbe ilyenkor. A palócok alapból fura emberek. Feketében járnak mint a metálosok, bár nem hinném hogy este amikor senki nem látja, Marzsinéni a sírokon fekve fotózza magát, miközben a háttérből üvölt a Cradle of Filth vagy a Mayhem. Így belegondolva, viszonylag ritkán láttam dédapámat blackmetálosra festett arccal, a libákat terelni. Meg mást sem. Én szeretném mondjuk... A másik amit ilyenkor, kétkedve figyelek: az idősek találkozása a síroknál. "Hát Te élsz?" Hát, ha nem akkor baj van, azt lássuk be. Aztán jön a "derégen láttalak hmnymmake", amiböl kiderül, lövésük sincs ki is a másik. Az is lehet, hogy nem régen nem látták egymást hanem soha. Ilyen esetekre javasoltam, az ángyika megnevezést, az a palóc dzsóker ezekre az esetekre, mint errefelé köszönéskor a fejet lehajtva azt mondani, hogy csogeloa. Mint valami törzsi üdvözlés. Aztán állunk csendben a sírok között, egy sír körül. Egészen biztos vagyok benne, a többségnek nem az ott fekvő maradványai járnak az eszében, hanem az esti spupúl meccs, vagy hogy adott e enni a kutyának, egy macskát. Amikor ökölbe szorított fogakkal nézzük, melyik családtag jön el, melyik nem, általában csalódottan konstatáljuk, há eeee nemm jött eeee. Igen, valóban, jogos a felvetés, tényleg nem. Lehet ahhoz van némi köze, hogy teszem azt egy hasonló sír mellett áll 2 faluval arrébb, a hideg sötétben és azon gondolkodik, hogy hát bizony... rosszak az emberek, mert senki nem jött el a sírhoz kegyeletet leróni. Ezt általában, mindenki hamar megunja és elindul hazafelé. Csak itt még át kell vágni, az árusokon. Némely helyen, nem virágot, koszorút vehet az ember, hanem belép a Fájdalmas Jézus Szíve Parádé területére. Itt aztán minden van! Tigrisbukfencező siratóasszonykórus, 2 méteres, síró Jézus gyertya, a Szt. László Burma legóból, lángoló csipkebokor alakú mézeskalács, savanyúcukor olvasó. Mert hát a gyerekeket, nem csak a papok szeretnék megszólítani. 

Fontos dolognak tartom, hogy az embernek legyen véleménye és azt ki is tudja fejezni szóban, nem elmutogatva, nem lerajzolva. A probléma azzal van amikor valaki ennek ellenére megpróbálja kifejezésre juttatni, mert nem okos annyira, hogyha kritikát fogalmaz meg, gondolja át legalább kétszer és mielőtt kimondja maradjon csendben. Halálosan ki tudok azon akadni, amit egyik kedves kis barátom is mesélt, hogy ő elment öltönyt venni, meg inget és fekete öltönyt kért, meg egy nem fehér inget. Majd az eladó a gondolkodás leghalványabb jele nélkül rávágja hogy fehér inget illik hozzá venni. Meg rövidujjút. Ja, ha traktoros vagy. Ezzel nem megbántani akarom a traktorosokat, nagyon menők szerintem. (Nagyobb fiam egyetért, a kicsi pedig alszik) De, ha én rohadáslila inget akarok venni, a saját pénzemen, akkor had érvényesüljön már az én rossz ízlésem a pénzem fejében. Ha azt mondanák, hogy figyu baszki, ne vedd meg, rosszul áll, rögtön más lenne a felhang, de nyilván akkor is megvenném, mert a Pókember is csak belefogy minden ősszel a ruhába a nyári légyzabálás után. Nehéz igazságot tennem ebben a kérdésben így jobban belegondolva, de talán a mai eset nem árnyalja végre tovább a képet, hanem büszkén kijelenthetjük, a világ márpedig fekete, egészen ritkán pedig fehér. De inkább fekete... A PEPCO-ban kaptam el ezt a beszélgetést, igen a GYŐRI PEPCOBAN A DUNACENTERBEN, IGEN AZ ABDA FELŐL JÖVŐ, 10-ES ÚT MELLETT TALÁLHATÓ, PEPCO. Babakocsiban toltam, énem zsugorított kivetülését, éppen bögréket nézegettünk. Karácsonyi bögrét kerestünk és találtunk amúgy. A történet szempontjából nem lényeges, de egy kézenálló Mikulást formáz az ivó alkalmatosság, emiatt pedig olyan, mintha a piros ruha alól inna az ember dolgokat. Mogyorós kolbászlét valaki? Egyből nem kínálja senki a Mikulást, mi? Nehogy a sárga nedű, ne tea legyen... Válogattunk, valami kevésbé porosabb darabot keresve, amikor megütötte a fülemet a következő monológ:

"Há faszom, alig jön be, azt má kérdez, ahelyett, hogy körülnézne... Há, de mos neeeem?"

Igazi, vásárlóbarát mentalitás. Nyilván az iskolában így tanítják, így lesz a legkönnyebben boltvezető az ember... Nem elég, hogy a munkaidejében bemegy valaki pont abba a boltba ahol dolgozik, de nem átall még segítséget is kérni. Eddig nem tudtam hogy ez ilyen tilos dolog mint Bronxban kimondani az "N" betűs szót, vagy szivárványt festeni az átoperált ovisokkal. Ledermedtem mint a magyar honvéd fülcimpája a Donnál és gondolkodóba estem. Nem kétségbe, bár igazság szerint az is indokolt lenne. Tényleg úgy tudtam, azért vannak az eladók, elnézést kereskedelmi célú árumozgató asszisztensek, hogy alkalomadtán eladjanak valamit nekem, nem pedig, hogy elküldjenek az anyámba, mert meg merem kérdezni, merre találom a halványlila kéjbizgátort ami még az orrot is tisztíccsa. Nyeltem egyet és belegondoltam, tényleg van aki túltolja a vásárlók közül és próbálom megérteni az eladót. Amikor valaki kék rókajelmezt keres de sárgában és szőr nélkülit, az valóban nem egyszerű... Na, itt akkor visszacsatolnék az első felére a dolognak! Nagyszerű, hogy ennek a hatalmas már-már Albert Schweizeri elmének vannak gondolatai, csak az a baj, hogy hagyja őket hangosan elillanni a szájából, nem éppen a megfelelő formában. 
Kis kitekintő: Voltam én is bonyolult vásárló már nem egyszer az életemben. Volt egy időszak, amikor bulizni jártunk péntek-szombat-vasárnap-hétfő-kedd-szerda este, csütörtökön nem, mert akkor nem volt rockbuli sehol, diszkóban meg nem nézik jó szemmel ha az asztalon táncolsz. Na ezeken az estéken a győri vidéki buszmegállóban ettük a dupla-dupla nevű hamburgert, amiről sikerült megállapítani hogy állott suna szaga van. Lehetséges, hogy reklamáltunk is érte, amire azt mondta a pultoshölgy, hogy hozzádörgöli és akkor majd lesz olyan szaga. Ez egy hosszú barátság kezdete volt és hát a két agysebész, az Agyhugykő szellemi atyjai, minden alkalommal pin@szagú hamburgert kértek. A végére már nem csak hozzánkvágták, hanem beszélgettünk is. Miután szelíden megkérdezték, hogy figyu... miért vagytok hülyék? Megmutattuk a söröskorsónkat ami hazakísért minket és egyből tudták. Azóta, érzem át, hogy nehéz a dolguk, azoknak akik a szolgáltatóiparban dolgoznak. De, remélem figyeltetek és látjátok, amit még mindig mondok, a vélemény egy csodálatos dolog. De a vevő, a legritkább esetben kíváncsi rá. Hisz én sem hajnal 2-3 között vágytam megtudni, azt hogy hülye vagyok. Én pontosan tudtam akkor is!

Bútorokból, már csak egy dologból van többünk, az pedig minden ami belefér a háztartási gép kategóriába. Ez nem is probléma, én örülök a legjobban, hogy nem kell a mángorlóval bohóckodni, vagy lejárni a Mosoni-Duna partjára mosni a ruhát a többi falusival egyetemben, noha biztos vagyok benne hogy jókat beszélgetnénk és énekelnénk amíg a 3 fokos vízben mosnánk a ruhát és vinnék kannával a főzéshez reggel 4-kor, mert még le kell vágni a kakast vagy a Foltos nevű bocit. Először is nincs kannánk, nem járok a folyópartra és hajnal 4-kor még baromira aludni akarok. És fogok is. Nem, a gyerekek meg majd odafekszenek mellénk, itt nincs ugrálás, kakaó, meg házimunka reggel 8 előtt. Viszont amikor felkelünk, akkor egy rozsdás gépezet nyögvenyelős csikorgásával megindulunk a háztartási gépek felé. A leglényegesebb, gyermekes család lévén, a mosógép. Szeretjük a mosógépet, ami gyermekkorom óta elég erőteljes törzsfejlődésen ment keresztül. Arra emlékszem, hogy csempét ver le, szerelni kell, hangos, de annyira hogy hallja az egész lépcsőház, hogy mosol. Na ezek az emlékek segítettek a választásban és mindezt ki is küszöböltük azzal, hogy nem Hajdú mosógépet vettünk. Innentől kezdve már csak annyi volt a probléma, hogy a mosógép megeszi a zoknikat. Vagy ő vagy a gnómok, ez soha nem fog kiderülni, a másik probléma, hogy folyton papírzsepiket mosunk. Nem tudom hogy, hogy... minden este kiszedem a zsepiket a gyerekek zsebéből, én már alapból taknyos zsepiket veszek a boltban, amiket rögtön a kukába dobok, feleségem meg normális, ezért furán néz rám. Szóval, nem lehet senkinél zsepi mosás környékén. Ergo, valaki a családból a mosás indítása előtt zsepiket dobál a ruhák közé. Megoldásként el tudom képzelni, hogy rögtön a 100-as csomag zsepit a gépbe szórjuk, vagy nem használunk több papírzsepit. Globális szinten. Kicsit olyan amúgy mintha a fa kérgébe törölnénk... Lehet ettől nedves az esőerdő, mert az indiánok oda törlik.
Aztán ha a mosáson túljutottunk, jön a szárítógép, amit helytakarékossági meglátások miatt, orosz hi-fi rendszerben a mosógép tetejére applikáltunk. Így szebben szól... Amikor, már kimostuk a zsepiket, meg pár ruhát, morogva átpakoljuk a szárítóba. Program indít... mintha ez lenne a győrzámolyi űrprogram, tekergetjük a gombot veszettül, ami villog meg csipog. Amúgy a Sci-Fi alkotásokban is ugyanez lehet, a nők lehet tudják mi miért csipog, a férfi az meg felfedezési vágyból tekerget és csipogtat. Aztán csodálkozunk, hogy a nők tovább élnek. Amikor/férfiak esetében HA lejár a program, kinyitjuk az ajtót és ilyen pamacsok repülnek ki hóesésként belülről. Ha esetleg örülne valaki, hogy ez a szösz és akkor majd a ruhája nem szöszösödik ki, hát a francokat... ez a kiszárított papírzsebkendők maradéka. Ezek után elégedetlenül nyúl az ember a morzsaporszívóhoz, ami számomra egyenértékű a zacskóstejtartóval ás a Dacia létezésével. Mint porszívó ez a valami éppen hogy elfogadható... próbálta már valaki tisztítani a tartályát? Több időt vesz igénybe, mintha kézzel szedegetném össze a fecniket, a maradékot ami repül, meg lepkehálóval elfognám. Ha ez is kész, akkor kávéfőzés. Persze nem kotyogóssal ami nem hagyott még cserben soha senkit, mert ez egy öreg konstrukció. Nekünk van modern Hát ápám ólász váót, csáó ámícsi kávéfőzőnk, ami úgy működik, hogy amikor kedve van, lefőz egy adag kávét. Van úgy, hogy odakészítek mindent, bevetem minden barista készségemet, habosítom a mézet, az ikrás tejet felverem, kockacukrot adok a lovaknak, benyomom a gombot és búg. Elsőre azt hittem erőt gyűjt, hogy sok volt báttya, mennyé anyádékhoz, majd ő csinál neked kávét, én nem fogok... De, nem egészen. Nem gyűjtött erőt, csak simán 4 hónapig nem működött. A benne lévő kávét nem lehetett kicsavarni, ha tettem volna bele virágmagot, már bokor lett volna amire kiengedett a zár. Amire kiengedett, már indián varázsló ugrálta körbe, Braco nézte némán, hogy mi lehet a baja... Hát tudjátok mi volt? SEMMI. Lefőztem egyet vele és működött... Szóval, azt hiszem beállok amishnak, nekem nem mennek ezek a technikai dolgok. Sem.

Gyermekkorunkból mindannyiunknak vannak kellemetlen élményeink a fogorvosról. Igazából, valószínűleg csak kellemetlen emlékeink vannak... Nem csak amiatt, hogy ketten fognak le amíg próbálnak a székbe kényszeríteni és egy egész évfolyam szurkol, hogy sikerüljön/ne, mert fogadásokat kötöttek rád. Olyan disznóvágás feelingje van a dolognak. Pedig még vér sem folyt. de, ne aggódjon senki, fog folyni. Például akkor, amikor érzéstelenítés nélkül belefúrnak a tejfogadba (igen, abba...), majd Béláim túltoltuk jelleggel megnézi mennyire viszi a fúró az ínyedet. Ekkor érkezik meg a környékbeli termekből minden tanerő, majd lecsesznek hogy miért kiabálsz, így nem lehet tanítani amikor mint valami zombifilm szereplője, zombi oldalról persze, rájuk nézel. Folyik a vér a szádból, mintha nyersen ettél volna lovat. Persze a végén nem elég hogy fájt mindenem, kiröhögtek, a saját osztályfőnököm lecseszett, a fogorvos meg tovább furkált mindenkit érzéstelenítés nélkül. 
Na, ezekkel az előítéletekkel felvértezve, majd 15 évig nem látott fogorvos. Nem kívántuk egymás társaságát, van ilyen... Ekkor családilag rakattuk helyre fogainkat, úgyhogy újra egy székbe kényszerültem. Sok idő telt el, az alkoholista ácsok kikoptak ebből a szakmából. Egy fiatal hölgy lett a fogorvosom, aki használt érzéstelenítőt. De, az érzéstelenítő nem olyan ám, hogy bespriccelnek valamit a szádba, ez egy injekció. Próbáltam a székkel eggyé válni, amikor közeledett felém a tűvel. Nem fog fájni, mondta... Na, ez még mindig nem teljesen igazmondás volt ebben a formában. De, már kibírható volt  mint Vietnám. Csak itt kevesebb viet bújt elő a szobanövények mögül, fúvócsővel lövöldözni. A kínok kínjait éltem át, ezekhez képest a Bűn és bűnhődés tanulsága és olvasása, egyaránt semmi volt. Ami külön fura volt, a doktornő beszélgetős fogorvos volt. Megkérdezte, hogy telt a napom, amire azt tudtam mondani hogy gháááághölöüüü. Még vissza is kérdezett, hogy valóban? Bólintani nem mertem, mert a számból egy fél autószerelő műhely lógott ki. Meg nem is tudtam volna, mert a nyálelszívó, olyan szikkadtra szívta a nyelvem és a szájüregem, hogy tevét lehetett volna benne tenyészteni, meg homokot aszalni. De helyre hozott minden kárt, amit az általánosban okoztak. Bár időnként felhívott valakit, hogy Te!! Hallod? Ilyet még nem láttam... Olyan mintha nem fogorvos hanem egy portás csinálta volna... Na, ha van valami amit nem akarsz hallani egy fogorvosnál, az ez. Vagy amikor azt mondja: hoppá, vagy egy tű eltörésének csengését hallod.
A következő nagy szeánsz, 2 éve történt. Két bölcsességfogam maradékát akartam kiszedetni, mert kb olyanok voltak mint egy felrobbantott várfal. De, legalább tárolni lehetett benne az ennivalót, ha beleragadt... Ezúttal, egy fogászati hiper-szuper szakrendelőbe mentem. Leültettek a váróba, adtak újságot, kávét nem kértem, mert nem kínáltak, bár láttam, hogy ők isszák... Behívtak szépen, leültem, az asszisztensnő kedvesen mosolyogva megkérdezte, nagyon fáj? Mondom nem, semmit nem csináltak még, nem? Háhhá, ön ilyen kis vicces... itt már éreztem, hogy ezt Ő, nem úgy értette. Megjött a doki is, jelezte hogy érzésteleníteni fog, ha lehet ne beszéljek és ne nevessek. Ú mondom hova jöttem, ezért még fizetek is... És csoda történt! 15 perc után, megbökték a vállam, hogy köpjön. Erre elmondtam ki lőtte le Kennedy-t... Közölték hogy kész. Az érzéstelenítés? Nem, a bölcsességfogát kiszedtem. Nem érezte? Nem, nem ehhez szoktam... Hát kész. Kihúzzunk mégegyet? Annyira jó azért nem volt...

Ma meg vagyok csúszva mint disznó a jégen, mert tegnap este elhúzódott az altatás és nem volt időm gondolkodni a világ agybamaróan keserű valóságáról. Gyakran ér(hetne) az a vád, hogy folyton csak nyávogok, meg nyígok. De nem ér, mert nem beszélgetek senkivel. Mint Braco a látó ülök, itthon és gyógyítom a szociális tevékenységek okozta sebeket. Időnként olvasok híreket, például, hogy egy kutya vibrátort hányt. Ezt elolvasom és átfut az agyamon, Jézusgyerele... Hogyan került az egy kutyába, miért? Vagy valaki mentálisan üzeni meg a dohányboltosnak, hogy kell neki cigi. Ilyenkor elgondolkozok azért a lét elviselhetetlen könnyűségén, mert akiknek ilyen gondjai és ötletei vannak... Annak biza nincs probléma az életében. Az egy boldog ember lehet. Nekem pedig, aki ezt olvasom, közel az agyvérzés. Gyűjtök kis erőt, aztán jövök még ma. Kelet felől, napkeltekor. 

Én egy ilyen modern idők, modern hőse vagyok, aki tulajdonképpen nem vár, nem kér, meg hát nem is kap köszönetet azért ha valami jót tesz. Ezért igyekszem semmi jót, nem cselekedni. Ez lett a szuperképességem egy idő után. Én vagyok a Csendbenfigyelőember. Régebben volt egy másik hasznos képességem, ez pedig a térdmagasságban repülés volt. De félek a repüléstől, illetve a magastól, úgyhogy ezt hanyagolom. De hogy jön ide a címben említett mentő? Szirénázva... Haladjunk kérem... Szolgálat után voltam, persze busz az Likócsról a város felé az nem volt, a buszmegállóban is csak az volt a táblán, hogy HEHEHEHE. Király, minden vágyam volt 25 óra szolgálatban levés után még egy laza 4 km-t sétálni a tűző napon a másik buszmegállóig. De, vannak csodák, ez a vágyam teljesült. Ebben a szellemi májkrémeskemyér állapotban értem oda a megállóba, azon agyalva, hogy ez még rosszabb mint Oroszország, ott jön busz. Igaz félig medve és egy öregasszony húzza, az utasok meg vodkával fizetnek, de legalább van. A telefonom 5% nettó töltöttségen állt, ami azt jelentette, hogy meg tudtam nézni hány százalékon van abban a pillanatban. De odaértem! Páran már álltak a megállóban, egy öreg úr, aki a piacra ment, egy hölgy aki az ebédet akarta főzni, még páran, meg egy másik hölgy aki ült a padon, sárga volt, nyögött és ecetszaga volt. Az ebédet készíteni akaró hölgy szólt, hogy a padon ülő rosszul van, csináljak valamit mert jön a busz és neki mennie kell ebédet készíteni, mert éhes. Jogos... Enni mindenkinek kell végül is... Jött a busz, felszállt és elment. Az öreg úrral ketten maradtunk ott. Kérdezem, hogy van e telefonja, mert az enyém 3%-on van és le fog merülni. Persze, mondta, majd odaadott egy kikapcsolt telefont. Szuper... Bekapcsolná? Nem, mert nem tudja a pinkót hozzá. Húha, itt baj van. De jó lenne ha csinálnék valamit, mert a hölgy a padon szül! Megnéztem újra, biztos nem szül, szemlátomást 50-60 év körüli... Mondtam, ne aggódjon nem fog szülni... Hát honnan tudom én azt, tán orvos vagyok? Közelebb mentem, próbáltam a padon ülőt megszólítani, nem reagált. Elővettem a 2%-on lévő telefont és hívtam a mentőket. Elregéltem, hogy ecetszag, sárga bőr, nem reagál, az öreg a háttérből bekiabálta, hogy mer szül, azé. Ha lett volna nálam xanax meg gázolaj, azokat keverve veszem be... Közben sikerült a telefonját bekapcsolnia az öregnek, az enyém meg azt jelezte, bocs mára ennyi. Mondom az öregnek, köszönöm, hogy itt maradt velem, a többiek lám elmentek a bajban. Erre közli, félig már az érkező buszon állva, amivel én is akartam menni alapból, hogy jaaa azért maradtam meee nem jött a busz előbb, most megyek a piacra. Amire kimondtam volna, hogy de... már nem volt ott. Hát, barkóbáznom a hölggyel nem kellett, kiálltam az út szélére, hogy leintsem a mentőt. Jött is, kiszálltak csípőre tett kézzel, hogy már megint ön... Képzelje, a héten harmadszor visszük be... Beültették, majd elhúztak. Én meg álltam ott egyedül a megállóban, vártam a következő buszt ami fél óra múlva jön és azon filóztam, hogy hülye volnék e? Mire vártam? A mentős elvisz egy darabon? Az öreg szolidáris lesz? A másik hölgyemény, majd eszik később ebédet? Elkapják valaha a téti rémet?