Fiatal voltam és kellett a pénz. Ja nem, az egy másik történetre kifogásom. Tehát, fiatal voltam és annyi pénzünk volt, hogy vegyünk egy dohányzóasztalt a szolgálati lakásunkba. Elballagtunk a közeli Mömaxba, ami tényleg közel volt. Légvonalban 2 km. Autónk nem volt éppen valami miatt. Feleségem mondogatta, hogy egy ilyen dohányzóasztal, azért annyira nem kicsi ám, meg hát súlya is van. Nyugtattam, ne aggódjon, majd jön az erő, meg az ész, mindkettő én lettem volna... és megoldom. Mondjuk azóta is rejtély számba megy hogy miért örültem annak, hogy légvonalban közel van... Elballagtunk, megvettük, átvettem. Az első 50 méteren víg voltam. Nem volt nehéz, mosolyogtam, izmaimat mutogattam vigyorogva. Aztán jött egy kerítés. Gondoltam átdobom én ezt a cuccot, aztán a másik oldalon meg összeszedem. Vétó. Vissza kellett mennem azt a távot, amin vígan vittem terhemet. Nem voltam víg. Csak azért nem haltam szomjan az erőlködéstől, mert a számba sírtam. Kínok, kínjával, mint Sziszifusz, haladtam előre, feleségem bíztatott, ne adjam fel és főleg ne rakjam le, mert ha a bútorlap megszívja magát vízzel a pocsolyából, magyon nehezen fogom tudni összerakni. Szóval, nem elég, hogy hazacipelem, még össze is kell raknom. Mondjuk így utólag logikusnak tűnik ez a folyamatsor. Megálltam pihenni, beugrottunk volna a boltba innivalóért, de akkor még csak építették. Nem fogok hazudni, könnyeztem. Még csak az első 300 méteren voltunk túl. Elfáradtam... Kíváncsian néztem feleségemet, hogy hogy fogja ezt egyedül továbbcipelni... Jelezte, hogy nem fogja. Gondoltam, hogy ezt fogja mondani, majd letakarjuk, meg teszünk rá virágot és senki nem fogja észrevenni. Elkönyveltem magamban, hogy márpedig ez fog történni, én a férfi szólottam, uff. Na, ki tudja kitalálni mi történt? Ski arra fogad, hogy hazavittem... Hát a frászt. Hívtam autós segítséget. Így kellett volna kezdeni, bár jól kiizmosodtam azon a 300 méteren, nagyon férfias voltam. Este akkora cekc volt, hogy az nem igaz... És tényleg nem, az asztalka darabjai között feküdtem este zokogva és álombasírtam magam.

A WC-n olvasásnak hagyománya van a férfinép körében, hisz III. Amenhotep is az árnyékpiramison olvasta a hieroglifújságot, Szent István mérgében ott tépte 4 felé a Koppányról szóló kódexet, Mátyásnak oda hozta a holló a Renessaince híreket,  úgyhogy eleink ezt hagyták ránk, meg hogy a kapálástól fejlődik a jellem. Ez korunkra annyiban módosult, hogy a wc-n androidos/ios játékokat tolunk. Meg van aki kakál is. Számomra nemrégiben vált nyilvánvalóvá, hogy elméleteimet, meg úgy mindent, amit a világra zúdítok, a wc-n olvassa a többség. Ez, hátborzongató, főleg amikor a toaletten ülve beszélem meg kis barátommal az aznapi írást, ami a vonaton és iskolában gittelésről szól, úgy hogy ő is a wc-n ül! Ez is egy fajta incepció lenne? Amúgy a facebookos írásmegjelenések az Ő rítusához lettek igazítva. Régebben írtam neki reggel, de a villamoson volt még. És bár tré a pesti villamos, talán erős lenne ha oda pottyanta egyet. Az utazóközönség azonban nem tudom meglepődne e. A célom pedig, hogy egyfajta pavlovi reflexet építsek az emberbe azzal, hogyha én írok rá, bárhol van, be akarjon ülni Walter Closet irodájába. De ez nem csak róla szól, ez egyfajta virtuális pacsi, tudom hogy most sem a kanapén ültök :D Teljesen joggal kérdezitek ezen a ponton, hogy normális vagyok e? A válasz nem. A célom pedig a toalettkönyvtárak népszerűsítése és létrehozása. Fenéket... Ne kakálás közben olvassatok munka helyett! 

Ez is ilyen dolog, hogy párszor már értekeztem róla, de rajtam kívül magyjából 3 embert foglalkoztat. Amikor számukra is kiderül miről is van szó... Cirip, cirip. Hónapok óta nem mozdultam ki otthonról, nem is terveztem. Ekkor csilingelt a messenger, őszi szendergésemet megzavarva. Hát, lenne e kedvem e indulni e meg e játszani e egy warhammer játéknapon. Lepergett előttem életem filmje. Az eddigi 4 meccsen amit játszottam, feltörölték velem a padlót, leöntöttek benzinnel, meggyújtottak, hamvaimat szétrugdalták. Nagyon erősen úgy nézett ki, ez nem az én játékom. Na de maj most! Lefújtam a port a kis figurákról, amiket nagyjából egy jó éve nem érintettem, megsimogattam gyorsan őket. Ahh a szentimentalizmus... Összedobtam egy sereget gyorsan egy alkalmazással, amit tavaly frissítettem utoljára, hisz azóta nem használtam. Amikor eddig eljut az ember, jön a lutri rész. A profiknak van erre külön szállítóeszközük, de nekem ez kiesett... Beraktam mindent egy nagy dobozba. Amit kiszedtem belőle, enyhén darabos volt. Hát szétverték egymást a katonák a dobozban, ez van. A ragasztót persze otthon hagytam, mert az oldalát ragasztóval meg kellett ragasztani és még nem száradt meg. Elkezdődött a felpakolás, szégyenkezve kipakoltam én is. Nem vagyok egy ügyes festő, ez megint bebizonyosodott. Kissé Salvador Dali és Picasso kései emberábrázolásaira hasonlít amit csinálok. Most felmagasztaltam... Ellenfelem csak mosolygott. Gondolom kinézte mi az amit szinte azonnal visszarakhatok a dobozba. Bár amikor megkérdeztem min mosolyog, azt mondta semmin, nyugodjak meg. Még akkor is nyugodt voltam amikor Ő kezdett és egyszerre 43 kockával dobott és ezzel a lendülettel kinyírta a seregem felét. Eszembejutott, hogy várnom kellett volna még azzal, hogy emberek közé menjek. A saját körömben nagyjából 2 lépést tettem meg, lőni nem volt mivel, úgyhogy ismételten megjelent egy figurája az enyémek között, 3 fölöttük és nem azt kérdezték, srácok kértek e kakaót. Valami nem tűnt okésnak... Bazz a programot ami alapján sereget csináltam, nem frissítettem. Egy előző szabályrendszer alapján veretem magam halálra. Ez most meghozta a kedvem a további játékhoz... De, nem adom fel!!4!?()/@ Megcsináltam közben a nekem új szabályrendszer alapján a sereget... Büszke vagyok magamra és legközelebb talán majd nem egy beszittyózott kretén gumitörpe módján fogok szerepelni. Talán. De legalább van... Hm... Kávé és bacon. Béke.

Hányan, hányszor mondtuk már el ezt a mondatot: jó még, ez a telefon. Nem tagadom, én is mondtam már. De a nagy büdös igazság hogy a telefon, amire ezt mondjuk, jellemzően nem jó, sőt még telefonnak is csak lelkifurdalással, nekifutással és jóindulattal nevezhető. Mondhatni a készülék eredeti funkcióját jelképezi csak az elnevezés. De, hisz még jó... mondom én is saját magamnak, akkora meggyőződéssel, mint amikor egy masszázs után be kell vallani hogy jó volt e. És hát persze hogy jó volt, mert aki képes masszázs címszó alatt megverni egy fekvő embert, annak nem reagálunk a kérdésére morgással. 
Na de, telefon. Volt már pár telefonom ami ocsmonda foslék állapotba került és még úgy is a szívemhez voltak nőve, mint egy vergődő kapilláris. Kezdjük a sort mondjuk a Samsung B2100-al. Porálló, ütésálló, vízálló, 2 hét egy töltéssel és van rajta lámpa. Valamint lehet vele telefonálni és a rajta lévő zenét 83 csillió decibellel hallgatni. a minőség megkérdőjelezhető volt, bár ha valaki szerette azt hallgatni... olyan volt hogy: egy blackmetal zenekart a pincébe zárnak, éheztetik két hétig, a pisájukat isszák, rendszeresen megverik őket és gyerekdalokat énekeltetnek velük. Hát ebből a szempontból nem jött be, viszont nagyjából végtelenszer tudtam leejteni és semmi baja nem lett. Aztán egy szép napon, beleejtettem egy tálca gázolajba. Letörölgettem ugyan és bíztam abban hogy a csepp és vízállóság majd megvédi... Mondanom sem kell, ez hiú remény volt, mint amikor Koppány azt kérte Istvántól, hogy húzza le a halállistáról. A gázolaj feloldotta a gumi/műanyag borítást. De, jó az úgy, telefonálni lehet vele. Aztán 3-4 gomb beragadt... Itt lépett közbe feleségem és vettünk egy új telefont. Sony Xperia M2. Ez viszonylag sokáig bírta, aztán a zsebemben levállt, az eleje, a hátulja és az oldala. De jó az még úgy, telefonálni lehet vele. Ezt is le kellett cserélnem, jött egy iphone 5s. Ennek csak az eleje vált le. Csere. Redmi Note 7. Még nyúzom, a hátulja pókhálósra tört, az eleje szintén. De, a tok amiben van, egyben tartja még. Erősen megnyomni nem szabad a kijelzőt, mert kijön a telefon belseje, mint a csiga szeme. De, nekem jó ez... Hisz csak itthon ülök, nagy távokra nem megyek. Majd betekerem celluxxal és hibátlannak fog tűnni. 
És én csak egy ember vagyok, vajon hányan mászkálunk ilyen igénytelen szarokkal, amiket nemhogy a fülünkhöz nem szabadna emelni, mert lerohad tőle a hallószervünk, hanem egyenesen be kéne olvasztani a fenébe és akkor talán nem követünk el vele akkora környezetkárosítást.

U.i. a telefonomnak leesett a kijelzője...

Metallica, Slipknot, Prága. Nem egy gyakori szótársítás. Többségében aki Prágába megy, inkább nézi meg az óváros csodáit, Hrabal törzshelyét, akármit, de a legritkább esetben ezt a két zenekart. Hát... Minket megtalált a jóötlettündér, lágy fuvallaton utazó csókja, "há, mé ne mennénk mi oda megnézni a Metallicát" Hát mert a nyarat végigdolgozva, nem erre akarom a pénzemet elkölteni és még csak nem is szeretem annyira a zenéjüket. "De fellép a Slipknot" Az meg mi a tosz? Akkor Európában ők még csak az a fura zenekar voltak hülye maszkokban, szar zenét játszva. Az azóta eltelt időben, az a zenekar lettek, akik indokolatlanul sokan, maszkokban játszák a rossz zenét. Rávágtam irónikusan, hogy hogyne persze, minden vágyam, csak éppen akkor komolyan vettek és nekem is vettek online jegyet, amit egy nabaszkival tudtam nyugtázni. Ezért elkezdtem Metallicát hallgatni... Az érzéseim felemásak voltak, nagy művészek meg minden, de akkor éppen nem élték a fénykorukat. Próbáltam én Slipknotot is hallgatni, de nagyjából annyira ment mint a beszélgetés a részeg punkokkal. Simítottam egyet a hajamon, mint dédapám szokta és megpróbáltam a helyzetből a maximumot kihozni. Beültem a kocsiba amivel mentünk, már üvöltött a Metallica, mert ugye az nem elég, hogy koncerten két órán át hallgatod őket. Az avatatlan szemlélő azt hihette, az autópályán 150-nél azért dugom ki a fejem az ablakon és ordítok, mert ekkora metál arc vagyok és tombolok már ott. A valóság: negyedszer hallgattuk a Hit the lights című számot, ami elsőre oké, másodjára még hümmögsz egyet, harmadjára vicsorogsz, amitől megint csak azt hiszik hogy kemény vagy, negyedjére kidugod a fejed az ablakon hátha jön egy oszlop ami leszakítja és megszűnik a szenvedés, de csak a folyó könnyeid fagynak kristályosra és vágnak menetet az arcbőrödre. A pániktól eltorzult arccal kiabálod, hogy Metallica b@..., aztán a torkodra kapsz egy bogarat és az autóban mindenki azt hiszi hogy ez igen, itt a partiarc. Így fuldokolva értünk a Cseh határra, ahol a határőr valószínűleg hallotta a kiáltásomat, mert ő is egy hangos Metallicával válaszolt. Visszahúzódtam inkább a kocsiba, ahol hetedszer ment a Creeping death. Ekkor gondoltam, naivan... hogy elmehetnénk a Szt. Tamás sörözőbe, meg soroltam, mit lenne érdemes megtekinteni. Erre közölték, koncertre megyünk, nem várost nézni. Úgy voltam vele, akkor legalább igyunk rendes cseh sört majd, de Borsodit vittünk. Majd megérkeztünk Prágába, ahol engem már leszedáltak, kipeckelték a számat és kitámasztották a szemeimet hurkapálcával, mert itt koncert lesz és élvezni fogod. Engedtem az erőszaknak. Kerestünk parkolót, de csak feliratokat találtunk amikre azt írták ékes cseh anyanyelven hogy Neparkuljte. Mi ezt megfogadtuk. Mást tenni nem tudtunk ugyanis. Idővel bejutottunk a koncertre is, ahol a Slipknot javában gyalázta a zenét és az emberi füleket. Valamiért indokolatlanul sok vizet öntöttek be a közönségre, gondolom az első sor dehidratált volt. Egy számot felismertem a repertoárból, de azt pont nem szeretem. ÉS jött a Metallica. A helyiek kiabáltak valamit az anyanyelvükön és nekiálltak énekelni. Valamit. Csehül. Aztán jöttek a sztárok. Mi pedig elvesztettük egymást a tömegben és nem segített sokat az sms, hogy hát itt állok Metallica pólóban a hosszúhajú emberek között. A helyiekkel nem kötöttem nagy barátságokat, főleg amikor kiderült hogy az akkori EB-n a németek leverték a cseheket, mint vak a poharat. Innentől mindenki ellenség volt, aki nem tudott legalább annyit hogy pivo, vagy nem tudta elmutogatni hogy pfujj germani. De élünk. Pánikszerűen hagytuk el a helyszínt, nem segített sokat, amikor valamelyikőnk megkérdezte tőlük, mi történt az ütőjátékosukkal hogy 2 percre kiállították a 3. negyedben? Pedig ezt még én is tudom hogy a focit kosárra játszák...

"Hé má te faszomgeci, szopkodjad ki a faszomat, he..." - még volt folytatás is, amin gondolkodhattam. Na de szokásomhoz híven, a közepén kezdtem a történetet. Kicsit így George Lucasnak érzem magam, hisz ő sem a számolás nagymestere (4-5-6-1-2-3-7-8-9-3.5-3.2...). Azt viszont nem vitatom el tőle, hogy nekem kevesebb a véresszájú rajongóm, aki a szüleivel él, nincs autója és a Star Treket szereti. Amennyiben létezel.... Nos, bocsánat. A lényeg hogy voltam úszni újra. Mert állítólag jót tesz és nagyon akarom, hogy nekem is jót tegyen. Úgyhogy egy jól megtervezett, rosszul kivitelezett fejessel megérkeztem az uszoda aulájába. Kaptam kis kék karkötőt, nagyon csecse volt. Óra alakja van, de az időt nem mutatja... Amíg ezen filozofáltam megjött a lift. Problémamentesen leutaztam egy egész emeletet, majd megkerestem a szekrényt amit erre a rögtönzött légyottra magamévá tehettem. Pakolok, öltözök, majd az jutott eszembe, milyen lenne ha itt öltözne valami állat a szekrény előtt és benyitna valaki. Beléptem a kis fülkébe, beleszuszakoltam meggyötört testemet a cáparuhába, elgondolkodtam a biritválkozáson, mivel minden másodperc számít, de elvetettem a lehetőséget inkább. Ekkor benyitott egy lány. A másik sráccal sikítottunk egyet, de ha ide szól az órája, akkor ez egy közös öltöző. Mondjuk ez nem lepett meg, nem volt ráírva az ajtóra hogy férfi. Úgyhogy koedukáltunk. Aztán csobbantam egy jót, át a kihúzott pályaelválasztó alatt. Yepp. Ebben a pillanatban az orrom olyan szinten ment tele klóros vízzel hogy sírva és köhögve úsztam tova. Az élesszemű megfigyelők fuldoklásnak vélhették amit műveltem, de én így úszok. Nem mehet mindenki az Olimpiára... Ezt abból is gondolom, hogy egy idősebb hölgy, 2x körözött le, az arcán enyhe undorral. Csalódottan kiszálltam, amire egy üvegkalitkából az úszómester nézett úgy rám, hogy te szar. Szégyenemben elindultam mentegetőzve, vissza a vízbe... Na jó, nem... 20 egész percet tudok úszni, aztán már csak kapálózok mint egy kitömött robotszarvas egy medence pudingban. Elkullogtam öltözni és ezt hallom közben: "Hé má te faszomgeci, szopkodjad ki a faszomat, te..." és itt még nem volt vége. Elismerően csettintettem volna, ha nem egy vékonyka saccra 12 év körüli hang amit hallok. Felfelé túloztam valszeg a 12-vel. Gondolkodtam, hogy átmegyek szájonfosom, de minimum átszólok, hogy ésszel, ha már 3-együtt nincsenek 18 évesek. Átöltöztem, hallgattam közben, hogy a bandavezér mit tenne a tanerővel, meg a kis csicskákkal maga körül. Valószínű nem tudja, ha ilyeneket akar tenni, a javítóban, Ő lesz a Hófehérke, aki csak más kézírásával pisilhet neveket a hóba. Kiléptem az öltözőből, ekkor már barátunk ott állt a tanítónő mellett, aki bíztatta, hogy leginkább szárítsa meg a haját, ha lehet egyedül. Kétségkívül jeles fiatalember pedig állt ott, annyit mondott csendben, "faszom", majd nekiállt. Nem a tanár dolga nevelni, ezt már írtam párszor. Azokkal akik így érkeznek otthonról, csak akkor lehet mit kezdeni, ha minden figyelmük az övé. Folyton... A másik 30 meg addig biztos csendben figyel. 

Hogy milyen is a sclerozis multiplex? Kalandos. Legrövidebben így lehet talán összefoglalni. Kalandos mint az Infiana Johns 1. Elsőre azzal nyugtattam magam, hogy de legalább nem fáj, de mostmár igen, kicsit jobban mint Trianon. Pedig zokogva kelek, mit kelek, riadok fel minden hajnalban, hogy aztakurva Trianoooon. A másik ami miatt zokogva kelek, az február 31. Kiborít, hogy olyan mint a BALATON. Nem létezik. Vannak azok a pillanatok amik ezen kívül fájnak, például a derekam, amikor fel akarok kelni. -> Nem kelek fel. De felkelek, hogy rájöjjek, fájnak a lábaim is és az első lépésnél amit tántorgó részegként megteszek, arra is rá kell ébrednem, hogy a lábam olyan stabil mint a Jó Magyar Forint. De, nem esek el, mert a markom erős és megfogok valamit, amiben lehet kapaszkodni. Ez általában olyasmi, mint amikor a gyerekek egy kiskanálban kapaszkodva állnak fel. Szóval az én kezemben is van valami, jellemzöen görcs. Amire felkínlódom magam, el is felejtem miért akartam felállni tulajdonképpen. De hát aki hülye, legyen notesze, nekem is van 2 is. No de, nem keseredek el, hisz sokan már állni sem tudnak a sclerozis betegek közül. A fejedben alaposan kimunkált, cizellált körmondatok csapkodnak, ami a szádon kijön, az meg egy "he". Megnyugodva, hogy ez csak egy átlag reggel, főzöl kávét és megnyugszol, hogy legalább dolgozni nem kell menned. Nem mintha nagyon tudnál, de nem kell. Aztán jön az érzés, hogy majd ma, ma megvalósítod magad. Senkit nem akarok elkeseríteni, de nem. Ez nem fog megtörténni, mert bár tiéd a világ minden ideje, valami tönkrement a pszichédben is, ezért nem igazán akarsz megmozdulni sem. Dühös vagy, mert így telik el a nap. Akarsz igyan dolgokat csinálni, de nem fog menni, ha megkukulsz sem. Nem mész emberek közé, nem akarod hogy lásson bárki így. Ha még ezt is bevégezted aznapra, dobj egy kockaval, 1-3-ig a derekadig fáj valami 4-6-ig felsötest. Ez az utolsó ilyen bejegyzés ami szervesen ezzel foglalkozik. Csak egyszerűen ki kell beszélnem, írnom magamból, mint Leninnek az összes művét.

Egy időben nagy fanatikusa voltam a horrorfilmeknek, rengetegesen sokat néztem és olvastam is róluk. Azt olvastam, hogy ezek a filmek társadalomkritikák akarnak lenni. Ezen a ponton letérdeltem az államért, hogy taníccs még mester! Teljes áhítattal olvastam arról, hogy másoknak mit mond egy egy ilyen alkotás és hát akkor nekem is azt kellett hogy mondja. De a lelkem egy gondosan elrejtett részében, ami jobban el volt dugva mint a munkaszeretetem és az iskolai ellenőrzőm, megszólalt egy hang ami azt kérdezte: "ember, mi a f@sz... Normális vagy?" Akkor egy kicsit megint gondolkodtam, mint Szálasy a népbíróság előtt. Abban mi a társadalomkritika, hogy elvetemült gyilkosokat nézünk, akik válogatott módon elteszik láb alól áldozataikat, akik véletlenül sem lennének logikusak. Ha van egy pisztoly, egy feszítővas, meg egy plüssrépa a folyosón eldobva, a répát fogják felvenni. Ha mehetnek nyaralni, akkor hova mennek? Arubára? Hawaii? Nem baszki, Nilbog, Transzilvánia - Dr. Acula kastélya, Homályföld, az utolsó ház az utcában, esetleg a Bermuda háromszög. Ebből maximum annyit lehet tanulni, hogy az izgalmi faktor nevében, hülyének vagyunk nézve. De, nem ez a nagyobbik baj, hanem pl a Cannibal Holocaust bemutatása után, meg kellett mutatni a szereplőket, hogy tényleg életben vannak, nem csak egy ilyen "talált kazetta" volt a film. Ha ezeket a dolgokat el tudtuk engedni, jön a következő probléma. A horrorfilmek többnyire nem arról híresek, hogy mondjuk Oscar-díjakat kapnának a szereplők, a látvány, vagy a forgatókönyv. Erre meg még rátesznek egy lapáttal az olyan írók mint István a király (Stephen King), akik már lassan az ötlettelenség csúcsait mutatják be egy démoni tűzőgép történetén át, aki a kölyökpókok szemeit lövi tele kapcsokkal. Konklúzió: valóban társadalomkritika ez a javából. Mindenki tudja hogy rossz. A Démonok közt is az, ne ámítsuk egymást. Szeretnék egy minőségi alkotást látni ebben a műfajban, szeretem az Evil dead-et, de az annyira minőség mint egy piszoár kiakasztva a szépművészeti falára. De tudom a megoldást! Aki borzongani akar, üljön be a hűtőbe.

+ U.I.: a zombifilmeket szokás leginkább társadalomkritikának tekinteni több szempontból is, de igazából ezek a legrosszabbak. Az elsőnek még elhiszed hogy oké, a nők elnyomása vagy a társadalmi egyenlőtlenségek ellen kíván szólni azzal hogy mindegy ki vagy, kaja leszel. De a harmadiknál ugyanaz a mondanivaló sánta... 

+ U.I. 2.: Vámpírok dettó. A társadalom peremén élő kitaszítottak forradalma akik se nem élők, se nem holtak.

Egyre többünknek vannak okos kütyüjei és egyre több. Nem elég ha telefonod okos, legyen az a hűtő, a sütő, a kapu, az egész ház, a gyerekek, a cipőtalp és még az óránk is. Ezeknek a legfőbb funkciójára a végén kitérek. Szóval minden legyen okos, hiszen ez egy modern háztartásban elvárható. Így energiatakarékos és környezetbarát. Hiszen lassan tudjuk a káros anyagok kibocsájtását szabályozni a kaputelefonnal is. Van aki amúgy a kaputelefonnal fényképet is tud csinálni és rendszeresen azzal szelfizik. Lehet nem a leghatékonyabb megoldás, bár attól függ mi a cél. Ha egy elmosódott, sötét kép készítése, akkor bingó... Ne értsetek félre, nem vagyok ezeknek ellene, szeretem én is a kényelmi funkciókkal valamelyeset teljesen feleslegesen ellátott dolgokat, amik annyira túl vannak árazva hogy már a bolt kirakata előtt is sírva megyek el amikor látom.
Na de, óra. Amit stabilan tud, az az idő mutatása. Nem gondolnám alapból hogy egy órára nagyon kellene más funkció is, de nem vagyok amish, úgyhogy el tudom fogadni. A lépésszámláló még hasznos is. De mondjuk egy stressz szint mérő? Ha úgy érzed stresszes vagy, megméred hogy tényleg az vagy e és meglepődsz a végén a piros tartományban vagy a halottak között és az órád rágyújt meg megiszik egy kávét, hogy valamennyit átvállaljon a nehezéből? Vagy mondjuk a számláló amivel tudod számolni hány kávét ittál aznap. Ha nem ütöd be, hogy egy, akkor kis győzelem amit elértél, nem lesz itt gépek lázadása Marzsi, átvertem a mocskot háhá. Továbbá ilyen mi a picsa dolognak tűnik, amikor összekapcsolod bluetooth-on a telefonod és az órád, akkor jönnek a telefonra is a messenger értesítések és a mikronnyi billentyűzettel, ami az órád felét elveszi, tudsz válaszolni. Ahelyett, hogy a nagyjából 3 méterre lévő telefonodon, vagy a 6 méterre lévő laptopon tennéd meg ugyanezt. Ugyanez a fényképnézegető. Hát ki a jó isten ne akarna 3 cm-es 42 megapixeles fényképeket nézni az óráján? Vagy a zenelejátszó... Sehogy nem tudom kikapcsolni hogy ne szinkronizáljon össze a telefonnal, mindig átküldet vele valami fos mp3 számot, amit csak még rosszabb minőségben tud lejátszani.Valahogy nem látom magam előtt, hogy mondjuk futás, evezés vagy úszás közben bárki a Csipkés kombinét hallgatná az óráján át, abban a minőségben ami olyan mintha Kámán ordítaná fel egy sötét, zárt speizban, miközben megdézsmálja a baracklekvárt. A többi haszontalan dolog, nem érdemel szót, mert kiakadni sem érdemes rajtuk. Na és a nagy közös okosfunkció, minden okos eszközben:
MUTATJÁK MENNYI AZ IDŐ.
De ez igazából mindegy is, mert 3 másodperccel azután hogy megnézted, már nem fogod tudni megmondani mennyit mutatott a kütyüd és inkább megnézed a sütő oldalán.

Szeretem a filmeket, gyerekkorom óta, hulladék időmben, amiből egyre kevesebb van filmeket néztem, mindig is. Mindig. Nincs kivétel. Mindig. Még wc-re sem mentem. A kedvenceim a vígjátékok voltak, mert hát ki az aki nem szeret nevetni? Én, szeretek. ha, ha. Számomra a műfaj csúcsát ekkor a Rendőrakadémia és hasonszőrű társaik jelentették. Talán a Csupasz pisztoly filmek a kivételek, mert azok tényleg jobbak voltak. Aztán történt valami és vagy 20 évig nem nevettem filmeken, de úgy egyáltalán nem. Nézethetett velem bárki bármit, faarccal ültem végig a mások számára bokacsapkodósan röhögős filmeket is. Aztán ezen elkezdtem gondolkodni, embertársaimat és nézőtársaimat egyáltalán nem lebecsülve, egészen biztos hogy a fingós, böfögős, hasraesős, helyzetkomikumok viccesek? Buster Keaton óta, annyi mindenből lehetett volna viccet csinálni, de nem, nekünk az jut hogy vakációra mennek emberek és szaros vízben fürdenek. Tényleg komikus. Ha. Ha. Ha. De megnyugtatnék mindenkit, a hiba valószínűleg velem lehet, amúgy pont a Vakáció című film volt az első amin 2 évtized óta nevetni tudtam. 1x. De ott vérszemet kaptam és megnéztem a Másnaposok minden részét, a Torrente filmeket, az Üvegtigriseket meg úgy egyáltalán bármit amin az emberek nevetnek. Majd beszartam a röhögéstől, mondanám, ha egy fél mosoly átfutott volna az arcomon. De nem, erőltetettnek találtam őket és még mindig az altesti humor dominál. Ezen felbuzdulva, kipróbáltam pár dolgot. Mondhatni monitoroztam, hogyha a közösségben valaki fingik egyet, akkor nevet mindenki, ha böfög, akkor is, sőt meg is dicsérik hogy ez szép volt. Én meg ültem ott a kolbász és fingszagban hogy ez lehet nem volt a legjobb ötlet az ötletek történetében. A következő próbatételem, már lassan passiójárássá fajult, épp csak egy tábla nem volt a kezemben, hogy nevettess meg kérlek, legalább egy picit, amikor megnéztem egy stand-up comedy előadást. Talán Kőhalmi volt... Az első sorban ültem, jól láttam és hallottam mindent. Ahogy Ő is jól látott és nem hallott engem. Tényleg beleadott mindent. A többség a földön feküdt a nevetéstől, folyt a könnyük, csak onnan tudom hogy beleléptem kifelé menet. Remélem könny volt... Egyszerűen nem tudtam nevetni és a mai napig nem tudok, tököm tudja miért. De nem adom fel, a kínomban nevetés is nevetés. Itt jön a képbe a 2 fejű cápa című film és folytatása a 3 fejű cápa. Szent meggyőződésem, hogy nem akarták elérni, hogy ezen nevessek, de sikerült! Köszönöm!!!444?!

Igyekszem az emlékeimet a megromló agyamból ilyen módon kimenteni, hogy ide írom őket. Rengeteg dolgot elfelejtettem már, de aki olvas, legalább időnként, tudhatja, hogy a dolgokat egészen ritkán szeretem a bonyolultságukért, azt sem szeretem ha valaki feleslegesen bonyolít bármit is, például indokolatlanul hosszú mondatokat ír és még büszke is magára, hogy tudja a fingot reszelni mindenféle kézzelfogható ok nélkül. Oh, wait... De az sem okés ha valaki idegen szavakat használ amiket a többség nem ismer, ezzel jelezve szellemi fölényét. Nem szeretem a kriosztimofyl embereket egyszerűen. Na de térjünk rá a mai tárgyra, a hajnövesztésre. Régen, megbolondult fiatalkoromban hosszú hajzattal rendelkeztem, amit sajnálatos módon le kellett vágatnom abban a szent pillanatban, ahogy kiderült, szeptember 1. a munkakezdés varázslatosnak ígérkező időpontja. Pedig előtte, évekig növesztettem és gondosan ápolgattam mint a parlagfüvet a kertben, amíg ki nem derült mi az. Lehet ez is egy ilyen dolog volt. Szerettem vele babrálni, befontam, masnit fűztem bele meg csatokat. Na, nem egészen. De, néha meg is mostam. Odáig nem jutottam el hogy magától rasztásodjon, bár volt ismerős aki erre esküdött. Amúgy a levágott tincset szüleim eltették mint valami relikviát, de szerintem csak az unokáknak mutogatják, hogy jól viselkedjetek, mert apátoknak is leszedtük a haját. De vissza megint az időben. 5-6 centis lehetett a hajzatom amikor katona lettem, néha még bennem volt hogy hátranyúlok, összefogom. Ekkor szépen kinevettek, hogy:

- Mit nyújtózkodsz itt hülyegyerek, menjé dolgozni inkább...
- Mit? - mert ugye akartam bizonyítani, hogy nekem menni fog ez a katona izé.
- Há, nem tudod?
- Nem.
- Na, majd ha annyi ideje itt leszel mint én, tudni fogod.
- De mit?
- Sok a kérdés, még mindig hosszú a hajad.

És akkor elmentem fodrászhoz, hogy ez még mindig nem jó, csináljon valamit vele, nem tusom mit, nem is érdekel, legyen rövid. Ő erre mondta, hogy a szó amit keresek a frizura lesz. Beleegyeztem. Hiba volt. Onnantól páran rendkívül szellemesen megjegyezték hogy hasonlítok fejre Songokura. Erre mást nem lehetett mondani, mint hogy: de legalább, nem az Avasról jöttem. Na innentől kezdve 3 évig gázolajos ronggyal törölgettem a lánctalpasok oldalát. Amikor megkérdeztem miért, rávágtak hogy azé hülyegyerek, hogy csillogjon. Menj el fodrászhoz... Amikor az illető a gázolajtól csillogó, csúszós gép tetején beesett a rakéták közé, fütyörészve, elégedetten törölgettem tovább.
Na de, már nem vagyok katona, úgyhogy elérkezettnek láttam az időt, hogy újra megnövesszem a sérót. A 3 mm-ből, amíg fél méter lesz, az gondolom nem kis idő és biztos nem fog idegesíteni. Bár már nem látok sokat, mert belelóg a szemembe és viszket és ááááááááááááááá. Jó lesz, csak idő kérdése.

Szóval futólag találkoztam kettő honvédelmi miniszterrel is. Egy életre szóló élmény volt mindkettő. Elsőre Hende apóval futottam össze Kecskeméten, egy technikai bemutatón. Valaki hangosan kiabált, hogy világmindenség is, vigyázz! Még a fűszálak sem mertek mozdulni. Sem a tűzsszerészek kutyájának hátán a szőr. Éppen feszítettem egy lánctalpas elejénél,, mont pók a lucernásban, a fogaimmal számolgattam a nyelvemet, amikor megjelenik egy integrtő nagypapa. Hű mondom, itt baj lesz... Hülyeségekre nem lesz türelmem válaszolni. Aznap már túl voltam 2 energiavámpíron, harmadikat nem akartam. Közeledik... Hű bakker ez a miniszter... nekem meg koszos a sapkám, szerszám van az olajos kezemben és még csak nem is ebédeltem. Odaért, én pedig irgalmat nem ismerő vigyázzba vágtam magam. Meg 27 cm-es darabokra, higyha hülyeséget kérdez, meg tudjam dobálni. Erre kezet nyújt. Kiestem a szerepemből, megkérdezte mi ez a gép ami mellett állok, gyorsan leolvastam a mellettünk lévő ismertető oszlopról és csukott szemmel, gondolkodást mímelve, egy gyomorbajos teve hirtelenségével rávágtam az orosz elnevezést. Hümmögött, közölte hogy ha valami akkor ez aztán bámulatos és továbbállt. 2-3 perc elteltével emberek futottak utána, ez volt a testőrsége. Minden nem sikerülhet... Aztán találkoztam utána Dr. Benkővel is. Vele kicsit rövidebb volt a találkozó. Úgy érezték hogy a laktanya kapujába, ha egy ilyen fontos vendéget várunk, a legjobb ötlet egy sclerozis multiplexben szenvedő katonát odatenni. Meg egy széket neki, hogy bírja végig azt a 24-25 órát. Viszont ha ő lesz az egyetlen aki nem tud elmenni ebédelni, akkor rendelni fog magának pizzát mondjuk. De nagyon előre ugrottam szokás szerint. Előtte egy héten át a falevelek létezését, amik nem a fákon voltak, be kellett szűntetnünk. Mindenki gereblyézett, sepregetett, pedig meggyújtani egyszerűbb lett volna és látványosabb. Egy ilyen igazi velkám maderfaker életérzés lett volna ha a nagy fekete autó egy lángoló laktanyába jön meg. Minden derékszög-párhuzam volt. Csak én voltam éhes, ezért rendeltem hát egy bbq pizzát talán. Ezen a ponton szóltak hogy T-40 perc van, nemsokára itt vannak. Na mondom csuhéj, szép lesz ha a kormányzati autó mellé vagy elé bevág a kanyarban 70-el egy Kis Grofotól huppogó Fiat, ami megállásnál elhagyja a kipufogóját. A miniszter győzött. Úgy megijesztettek azzal hogy villogóval meg mindennel megálltak előttem, hogy nem heréből, hanem a bakancsom talpából ordítottam. Nem azt, hogy waaaaaaaaaiiiiiiiiiii. Ki sem szállt, a titkárnője szólt, hogy miniszter úr azt üzeni, pihenj. Aztán megjött a pizzám is, nsekiálltam jóízűen elfogyasztani, amikor egy főtiszt jön felém. Gyorsan benyomtam mégegy szeletet, nehogy adnom kelljen, majd fulladozva, sikítva megint vezényeltem. Hogy pozitívabb legyen az összkép, még mosolyogtam is, bár ezt egy darab fogamra tapadt bab, árnyalni tudta. Megdícsértek minket. Az élet császárai lettünk, megöleltem magam, ahogy belenéztem a tükörbe, elkentem az üveglapon egy könnycseppet. 

Legújabb gyermekünk nagyon profin böfög. Megkockáztatom, szereti ha zeng a föld és az ég a megnyilvánulásától. Mentségére szóljon hogy kicsit több mint egy hónapos mindössze. De akkora hangja van a böginek, hogy ha én engedném ki, azt találná mondani a többség, hogy tahó vagyok. Őt meg, megtapsoljuk és örülünk neki. Hol itt az igazság? De ez még nem minden! Cicit is könnyebben kap! Már elég ha cuppog... Ha én cuppogok, akkor meg perverz vagyok. Hol itt az igazság? Mindegy is, lendüljünk tovább, ezután vagy 14-15 évig, talán nem fog többet látni belőlük. De, nem megy egyszerűen... Hát még pucérkodhat is, az eszem megáll. Ha én pucérkodnék, ráadásul idősebb nők előtt, az egy dolog, hogy ongarktust kapnak, de engem meg lecsuknak. Lépjünk vissza az egyenjogúsági harcomban, a böfögésig. Ha már olyan extrasokat nem tudok segíteni, gondoltam kaja utáni böfit bevállalom. Azóta a gyerek ha meglát, ha hozzáerek, közelébe megyek, dajkálom, fejen pörgök a szobája fala mellett a kertben, hozzáérek a ruhájához, akkor böfög. Ha az ajtókeret mögül dugom elő a fejem és rántom vissza, aztán újra elődugom, akkor kétszer böfög. Ha gugolva megyek be hozzá, hogy ne lásson, kicsit böfög, ha ugrálva hogy vegyen észre, akkor meg nagyot. Ha valaki a zsebéből húzna elő a pelenkázó mellett, akkor pedig rám pisilne, mint ma. Na erre majd 40 év múlva visszatérünk amúgy. Addig gyűjtöm a pisit, csak egyszer pelenkázzon ő... A nagylánynak sem lesz jobb a sorsa, mert ő meg az ablakra kakilt annó. 

Mint már megemlékeztem róla a zenekaros bejegyzésekben, egy valóságos gitáristen voltam fiatalkoromban. És a saját két lábamon jártam köztetek ennek ellenére. Géniuszomat a szerénységről lehet felismerni és leginkább arról hogy a kortársaim nem értették meg a művészetem lényegét. Ez azért történhetett leginkább, mert a többség azt nézte, hogy hogyan gitározok és nem azt hogy egy gitárral állok a színpadon és ez mekkora menő már, főleg azokhoz képest, akik nem ezt csinálják éppen. A sok felszínes ember meg ezt nem érzékelte. Pedig benne volt a levegőben, hogy mekkora tehetség vagyok, amint a kezembe vettem az első gitáromat, egy akusztikus bolgár country gitárt, 4 damillal felszerelve. Igen én ezért fizettem. Nem érzek szégyent miatta. Amiatt sem hogy piros és fekete csíkos. Szóval, előre megnéztem hogy kell eljátszani pár számot és amint hazavittem az új szerzeményt, elkezdtem játszani rajta. Olyan szépen hangzott, mintha egy szamarat nyúznának, tompa tüskéjű sünnel és közben valaki heringgel verné a gitár testét. Aztán inkább vettem egy adag új húrt, egy félig elfojtott bzmeg kíséretében. A következő probléma ott volt, ahogy megpróbáltam behangolni. Még mindig annyira szépen szólt, mint egy okádó részeg, amint a Csipkés kombinét énekli. Szóval, megint öltöztem és mentem venni egy hangolót, mert a zenei hangokhoz annyi hallásom és érzékem van mint Bogyó és Babócának az űrutazáshoz. Most, hogy rendelkeztem hangolóval, be tudtam hangolni végre a hangszert. Éreztem, innen már csak egy ugrás és felismerik a bennem élő zsenit. Iron Maident, Children of Bodomot és hasonlókat terveztem játszani, ehhez képest az első ami sikerült az a Börtön ablakában lett. Viszont aki hallotta... Az megeshet hogy felgyújtotta csak a füleit, miután levágta őket kecskeállkapoccsal. De, nem adtam fel, mert nem vagyok az a fajta. A következő lépcső, még mindig nem Vivaldi volt, hanem a House of the raising Sun. Viszont nem akartam tábortüzi zenész lenni, mert ha ez a két szám megy csak, engem dobnak elsőre a tűzre. Fejlődtem persze idővel, egyre ügyesebben játszottam ezt a két dalt, időnként énekelve hozzá. Ekkor viszont simán mellépengettem. Szóval egy átlag kamugitáros Papp Rita performansznál jobb voltam. Itt láttam meg a fényt, nekem zenekart kell alapítanom. Vettem hát egy gitárt és egy erősítőt hozzá, amik kb olyan minőséggel bírtak mint az előző cucc Bulgáriából. Nekiláttam neten hirdetéseket írogatni, így találtam rá a másik gitárosra és adtam el egy biciklit. A srác szintén zenélni akart, viszont gitárja nem volt. Nem volt kérdés így igazán hogy én vagyok a gitáristen, mert van hangszerem. Aztán. Vett. Egyet. Ő. Is. Egy. Jobbat. Az első próbán összemértük tudásunkat és amikor ezt meguntuk, ettünk egy gulyáslevest. Így jött létre a zenekar. 

Ez biza az első koronavírus hullám alatt esett meg. Nem, nem maradhattunk otthon, mennünk kellett ebben is részt venni, mert hát ha a katona unatkozik, akkor leül, ha leül akkor pedig el is alszik, vagy szarik ezekre az ezeréves szövegekre és otthon pihen a családjával. Azaz pihenne, vagy földet lapátolna az udvarban, amikor csörög a telefon... Ha felveszed, már mindegy... Ám ha a most éppen adott pillanatban mit csinálsz kérdésre, nem a megfelelő választ adod, hanem a számukra megfelelőt, akkor hamar találnak új elfoglaltságot ahelyett, amin éppen ügyködsz. Mondanom sem kell, elbuktam ezt a tesztet, én elhittem, hogy a főnök csak érdeklődik mi a helyzet, mert kíváncsi rám. Elvégre az értékelt beosztott jobban dolgozik, kevesebb lánctalpas gyullad ki alatta, megy le a láncról, kevesebb akksi ég le, nem főz gyomirtót házilag a telephelyen meg ilyesmi... Nagy mázli hogy már akkor ki volt mosva minden, az előző déli határos turné óta, nem kellett sokat pakolni sem. Mielőtt nekivágtunk volna, felvettük a névreszóló autókat, a sajtó jól lefotózott minket. Aztán nekivágtunk. Napokon át mentünk 12/12 órában, élveztük meg minden, új barátságok kötődtek a Rajka környéki földművelőkkel, helyiekkel, osztrák traktorossal, aki úgy bukkant elő járgányával a bokorból, hogy majd belehaltunk, aztán egyik este, ahogy megyünk a szántón, jobbra húzódunk nagyon nagyon nagyon... Zötyög az autó... Sejtettük mi a baj, egymásra néztünk és sóhajtottunk. Legalább ennek az egyenesnek a végéig jussunk el úgy, hogy nem robban a kerék atomjaira, egy tErEpJáRóN, mert itt a göröngyökön, nem lesz kerékcsere, meg hát térerő sem telefonálni. Na most, ez éppen sikerült. Közben olyan sötét lett holdtalan este volt... ha mellém lép Zorró fekében, akkor nem veszem észre. Nem akartunk kiszállni a sötétbe, ott ki tudja mi van... Megnéztük a gumit, végigkopogtattuk mint a rossz dinnyét. Nem volt érett. Ellenben egy b@szOtt nagy lukat kitapintottunk. Horrorfilmekben, ilyenkor valaki meghal. Majd megállapítottuk az újabb sóhajtás után, hogy van nálunk termosz és kávé. Megittuk és rájöttünk hogy van pótkerék, de mi inkább megvárnánk a javítóbrigádot, nekik még lámpájuk is van. Vezetésünk jelezte, hogy akkó "B", csináljátok emlékezetből. Megint jeleztük hogy sajnos csak nemóriánk van, nem fog menni. A válasz sem késett: DE. Szomorúan kerestük elő az emelőt, majd amikor konstatáltuk hogy ferdén kell ráemelnünk, elbúcsúztunk a családtól és nekiláttunk. A pótkerék hátra alulra van felfogatva, meg amúgy egy láncon lóg és összerohadt, mint a májusi szenya szeptemberre a táskában. Sikítva ütöttük abban a tudatban hogy meg fogunk halni. A végén, mintegy 3 óra kínlódás után, a sötét göröngyökön, végeztük. Kis társam győzködött, hogy ezt most talán ne gyújtsuk meg, mert ózonréteg meg minden. Reggel begördültünk a kapun, mint az élet császárai, megoldottuk ezt is jeeeee. Na, erre pedig csak azt tudták mondani, hogy nem jel9ltétek meg a lukat sárga krétával. A sötétben, ahol kis híján meghaltunk, nem volt sárga krétánk, nem jelöltünk meg egy krátert a gumin, amit a levegőből is lehetett látni nappal...

Mindenben van egy első alkalom. Na jó, ez nem teljesen igaz, de sok dologban van! Az első sör, az első csók, az első részegen szexelés, miközben romantikusan egymás szájába hánytok, aztán utána pózcsere, majd hajfogás hogy ne legyenek benne hányásdarabkák. Lehet adni a romantikának nah... Az első sörömet 17 évesen ittam, nem volt rá komolyan megmutatkozó igényem addig. Utána pár héttel, már a rendőrök kergettek. Így is lehet ugye, nem ismertük még a fokozatosság elvét, mindent vagy semmit alapon működött a szükségletpiramisunk. Alul a metál volt, felette a sör, a fölött pedig a koncertek. A csúcs a csajok voltak, akiket nem nagyon mozgatott meg a látványunk, mert irigyek voltak. Az én hajam hosszabb volt. Viszont ők meg többet tudtak inni. Azt hiszem egy ilyen teória megdöntését próbálgattuk serényen, amikor kiderült hogy ellenfeleink, a gaz lányok, nem is itták meg a rövideket, csak a hátuk mögé öntötték. Egyrészt ez mélységesen felháborított, másrészt meg, amikor mondtam nekik, hogy: srrsrsghghk! kinevettek. Szörnyű haragra gerjedtünk mind a hárman. Nem átallottuk otthagyni őket, de a bort ami náluk volt, kutatási célokra elkértük. Mondanom sem kell, nem ebből fejlesztette ki senki a rák vagy az alkoholizmus ellenszerét. Mi még csak meg sem próbáltuk. Ezek után nekivágunk a városnak, fiatalság bolondság alapon, énekelve a kedvenceink dalait. Ritkán, de ezekben a művekben előfordultak további alkoholfogyasztásra vagy mégtöbb szesz elfogyasztására utaló mondatok és udvarias felhívások. Vagy kevésbé udvariasak, lásd Akela. Lényeg a lényegtelenségben, hogy nekiindultunk a haza felé vezető útnak, mert időben akartunk lefeküdni aludni. Mintagyerekek voltunk. Az egyik kereszteződésnél amikor már tényleg csak sétáltunk, egymással sem akartunk kiabálni sem... Messze laktunk a városközponttól nah... Hirtelen ránkvillantott egy rendőrautó, majd szirénázva bevágott elénk. Nem ijedtünk meg, szép kellemes estét kívántunk. Igazoltattak minket, majd közölték hogy közterületen alkoholt fogyasztottunk. Ekkor ránéztem a borosüvegre, ami le volt zárva, nem volt dugóhúzó nálunk, meg úgy egyáltalán semmi.... Mutattuk hogy nincs kibontva, amire közölték, hogy kész a csekk. Fellebbezni tudunk, de úgyis nekik fognak hinni. Aztán kiadták a papírokat a kocsiból és még csak nem is köszöntek, úgy elmentek. Biztos érrzték, hogy találkozunk mi még. A következő sarkon, kis barátom mérgében és tehetetlen dühében elejtette a még mindig zárt üveget. Amire kimondhattam volna, hogy na ebből sem kell inni, megint ott volt szirénázva a rendőr. A további incselkedések elkerülése végett, kis barátunk, ittas állapotban, futásból átugrott egy 2 és egy 3 méteres kerítést. A rendőrök meg otthagyták a nyitott autót. Mi ketten néztünk egymásra, még nem dolgoztuk fel igazán, hogy mi történt. Megbeszéltük, hogy másnap találkozunk, becsuktuk a rendőrautó ajtaját, majd a visszaérkező rendőrt megkérdeztük, hogy megfogták e a csirkefogó huligánt és mi maúgy mennénk. Mert fáradtak vagyunk. Nem is köszönt, beugrott az autóba és otthagyott minket. Mi hazamentünk. Kis barátomat nem kapták el az akrobata mutatványoknak hála és hogy jó legyen, még otthon is az erkélyre mászott be. Belejött addigra na. A végén persze, azért bűntettek meg, amit nem csináltunk, a menekülésért meg nem.

Glatiramer acetát, ha így jobban hangzik. Ez a copaxone lánykori neve. Ez egy olyan szer ami elnyomja az immunrendszer bizonyos részeit és így nem fordul elő annyiszor, hogy félvakon, a saját nyálamban fekve izomgörcseim legyenek és mégtöbb mozgási és egyéb funkcióm vesszen el, kis időre, vagy örökre. Na most, ez a szer maga a gyógyszeripari csoda, csak egyetlen tényező maradt ki a számításból a fejlesztésénél. Félek a tűktől. Ahol lehetőségként felmerül hogy megbökjenek eggyel, ott nem engem keresnek. Pedig még vért is adtam... A két szabadnap utána persze tömény haldoklással telt. A vérem, az én vérem elvették, bele fogok sárgulni, mint a gyerekek gumicsizmája. Miután megsirattam amit elveszítettem, persze hogy a véremet... Mi mást? Jön ez... Az első adag beadása nem ment zökkenőmentesen egészen. Hamarabb húztam ki a tűt, ezért Francia-Polinézia főbb városainak költségvetése a vállamon folyt le. Na nem baj, majd legközelebb sikerül! Hát nem egészen... Egy tűt elejtettem, ettől pedig "L" alakba hajlott. Azzal beadni bármit is, annyira lett volna korszakos ötlet, mint a kanyarpuska.  Úgyhogy újabb adag kibontása következett. Volt arra is példa amíg nem voltam "profi" saját magam döfködésében, hogy nem egészen jól céloztam és kissé mellé adtam be... Nem azt mondom, hogy a karomat a jumping jack felső állásába rántották az idegek, de ha a kezembe adnak egy ping-pong ütőt, egy darabig pattogott volna rajta a labda. Na, aztán belejöttem a dologba! Még katona voltam és mivel már másra nem tudtak használni (amiért én kérek elnézést, már indulok is a picsába ahogy kérték), szolgálatokat adtam. Volt hogy az injekció szolgálatos napra jött ki. Ilyenkor a közös hűtőben kellett tárolnom a gyógyszert és bár ráírtam hogy kié, mié, mi az, mindig aggódtam hogy megissza valaki kávéval. Mit lehet tudni, egy ilyen helyen... Volt hogy anyatejet ittak meg, mert nem tudták, hogy nem sima tej. Nem itta meg senki hála égnek, viszont néztek páran amikor letolt gatyával ültem az asztalnál ahol épp fegyvereket könyveltem, majd szünetet tartva, egy könnycseppet elmorzsolva, beadtam a gyógyszert. A honvédelem nem tűr halasztást na... Amúgy van még lehetőség hogy hova lehet beadni: has vagy fenék. Na ezek miatt győzött a kar és a láb. Mostmár nem félek a tűktől, csak a magasságtól. A tűket rühellem, a varrótűket is. Gyakorlatilag ennél rosszabb csak az lehetne, ha nagy magasságban kellene beszúrnom. Miközben egy szomorú bohóc néz egy vastüdőből.

Technikai szünet. Vasárnap dolgozzon aki nem szeretne... Én szeretnék, de ma nem lehet 

Lenn délen édes éjen édent remélsz. 

My fair lady

A mi élményeink ezzel szemben, egészen mások voltak. Párszor kínomban nem tudtam eldönteni, sírjak e vagy nevessek. Aztán nem vetettem. Nem értek hozzá. Rengeteg érdekfeszítő élményt gyűjtöttem össze a Murától a Román-Magyar-Szerb hármashatár között. Volt egy nappallal nyitó, éjszakás műszakunk, amikor egy rendőr kislányra kellett vigyáznia kis társamnak. Mindkettejüknél volt minden amit el lehet képzelni, még Darth Vadert is bilincsbe verhették volna.Ennek ellenére a kollegina félt, mert sötét lesz és a sötétben, meg bármi lehet. Még egy igazi akármi is! Kedves barátom erre annyit reagált hogy oké, vigyáz rá, csak egy kávét had főzzön már, mert megkukulunk. Hát nem. Meg kellett kukulnunk. Őt vadállatnak minősítették a rendőrök és cserébe oda kellett adni magam mellől a másik rendőrcsajt, aki nem fogjátok kitalálni, félt a sötétben. Most már ketten féltek, 2 km távolságra tőlünk, amíg mi a kommandós beütésű főnökükkel kávéztunk. Mi mondjuk nem féltünk, csak attól hogy nem hoztunk ki cukrot... De a magyar katona, nem tud hibázni ha a kávéról van szó! Aztán jött a két lánykától a hívás hogy hideg van, mit csináljanak? Vicces kedvünkben voltunk, már átmelegedtünk a kávétól, minden polárt magunkra vettünk ÉS NEM ÜLTÜNK LE. Mert tudtuk hogy annak 2 kimenetele van: 1. alvás 2. fázás. 
A válasz pedig triviális volt, fűtsön a hazaszeretet bogaram. 
Egyszercsak jött egy hívás a semmiből, hogy érkezőink vannak. Minket nem lehetett átverni, addigra bemelegítettünk, nyújtottunk, megittunk még egy kávét, kiépítettük a védvonalunkat, arcunkat kifestettük, mindkettőnké szép lett, kis barátom egy tigrist festett fel, én meg egy pingvint. Az eddig mellettünk tébláboló, kommandóspalántánk kékben persze és piros sapiban, fogta magát és eggyé vált az éjszakával. Volt nálunk éjjellátó, de az istenért nem találtuk meg. Mondjuk annyira nem erőlködtünk azért. Több kávé marad nekünk. Aztán hangokat hallottunk... elbújtunk a kis erődítményünkbe, azzal hogy mi most itt fogunk király-király adj katonát játszani. Gumibot és gázspré a kézben, előtte a szánkba fújtuk, mert a kávé után nem volt lehetőség fogat mosni. Lapítottunk a csendben, hogy na most, na majd mi! Ekkor a sötétből hirtelen megjelentek! Egy kutyás rendőrautó. 1 rendőr és 1 kutya. Szomorúan néztünk volna egymásra, ha látunk bármit is a sötétben. 
De, ha már itt van, csak megkínáljuk kávéval... Nem kért, mert most ivott a faluban ingyen, meg a szállásán az apartmanban előtte, csak kiugrott, mindjárt megy vissza mert álmos. A vacsora meg szar volt, kidobta. Nem szereti a csirkepörköltet. A tegnapi borsófőzelék jobb volt... Mi ekkor kereken egy hónapja ettünk reggel és este dögszagú virslit meg konzervet, az ebédet meg fel sem ismertük. Úgyhogy miután belenyúltunk egymás szemébe, hogy kellően meg tudjuk könnyezni, eszünkbe jutott hogy ez apartmanban lakik, mi meg 200-an egy tornateremben, ahol a horkolások egy folytonos dörgéssé állnak össze, ami miatt folyton ránkhívják a tűzszerészeket.
Közben az eltűnt kis kolléga is megjelent, ő csak... volt valahol. Gyanítom nem aludni, bár csupa por volt a ruhája.
Amúgy igen, mi csak azért jártunk oda, hogy nyugodtan kávézhassunk. 

Iggen, szabályozni kell az online játékokat, ámbár van egy ország ahol ezt kicsit túltolták... Nem, nem Suriname. Jó eséllyel ott nem játszanak Minecraftot sem, csak élőben, számítógép nélkül. Így van Kína. A kelet vidám világa, ahol a dicső vezetőt dicsőítve törik az ujgurok a kavicsokat. Hát az ifjúság innentől kezdve nem fogja az európai és amerikai ifjúságot lenyomni semmilyen játékban. Mert hetente talán 3x játszhatnak online. Bizonyos szempontból hasznos, nem lesz annyi zombi a fiatalok között, de ebben azért nem vagyok annyira biztos, hogy ez nem valami személyiségi jogok csonkítása é...Áhh, igazatok van, kit akarok átverni. A nagyszüleink, szüleink jól mondták, kapálni kell, sorkatonának menni legalább 2-3 évre, a meleg szart megenni hidegen és szülni 3 felnőtt gyereket, akik magukat pelenkázzák. Azért mert nekik rossz volt, legyen mindenkinek rossz! Várjunk, hisz ez nem rossz, ez edzette a jellemüket ilyen acél keménységűre! Így tippre, ha nálunk lenne erről népszavazás, holnaptól nem online játék nem lenne, áram baszki. Mindenki mezitláb járna a tarlón iskolába, vagy buszon ahol átadnák a helyüket azoknak akik fiatalkorukban úgy adták át az ő saját, névre szóló ülésüket, hogy még egy csühös Rába vagy Ikarusz nem volt a megyében. 
A lényeg, hogy valami szabályozás kellene, de azt talán ebben az esetben ne az állam hozza, hanem mondjuk... a szülők. Lehet én élek álomvilágban, hogy elég felnőttnek érzem magunkat ehhez, anélkül hogy a szüleimet, meg az Ő szüleiket megkérdezném, szabad e. Tényszerűen: a Minecraft szar. Az online játékok, nem jók. Nem, sem a WoW, sem a seggbedurrantott KOTOR, sem akármelyik másik. Ha élvezni akarod, fizetni kell. A jobb cuccért, a szebb cuccért, a karaktered melegházasságáért. Hoppá, pont mint a való világban. 
Jut eszembe volt egy ismerősöm aki véletlenül lefejezett Metin 2-ben valami nagyon ritka, színes lovat, amit hónapokon át tartott kifarmolni. Na most, ez talán a legrosszabb módon befektetett szabadidő volt, a szabadidő eltöltésének történetében. De hát ugye, aki átad másnak egy játékot azzal, hogy ebben úgy sem fogsz tudni kárt tenni... 
Szóval komolyan, gondolom vannak akik ehhez is helyeselnének, mert nem látják hova futnak ki az ilyen dolgok... Miről is beszélek... A 2. vh-ban, Románia volt az egyik szövetségesünk... Jó ötletnek tűnt nem? Igen? Rábasztunk? Rá. 

Nincs Smart kártyám, nem is akarom hogy legyen. Inkább kifizetem a teljes árát mindennek, csak ne, ne kelljen pontot gyűjtenem semmire. Utoljára a főiskolára gyűjtöttem pontokat, oda nem adtak. Szomorú, de igaz. Ennek a sztorinak itt a vége. Sztoricepció. Szóval ez volt az ars poeticám évtizedeken át. Glamour napra nem kell kupon, Libri pont sem kell, se DM se semmi amivel totál hasznos dolgokat lehet megszerezni, például a fuxusgerjesztő delejradírt, 3 féle színben, meg nem értett költők gyerekverses könyveit, a kiscicák élveboncolásáról a kínai ősmagyar piramisok, felcsillanó csúcsának árnyékában megbúvó, szamárhereszőrszál szomszédjának tragédiájáról. MI? Hogy ennek nincs értelme?! A pontgyűjtésnek persze, hála égnek van. Amúgy az a könyv már megvan, csak azért nem kell. És bár éssel nem kezdünk mondatot, és, még csak vesszőt sem teszünk elé, vagy utána, hogy mi volt az az érv amiért feladtam világnézetemet?

"Apaaaa, légysziiiiiiii" x 68/perc

Elkezdtük hát a Spáros pontokat gyűjteni, hogy megvehessük a kedves szörnyeket. De, ha megvan a 6 pont, nem kapsz ám egyet csak úgy, mint amikor bemész a női öltözőbe, nem. Bár 6000 JMF elköltése után kapsz egy matricát, meg egy 2 körömnyi gyurmát, amiből mellesleg nem tudom mit lehet kihozni... Szóval elköltöttél 36e JMF-et, van 6 db szaros, színes gyurmád, 6 pontod, és még vedd meg a plüss gedvát 2000-ért. Megéri nem? A Spárnak esetleg. Az én szerény esetemben ez már 72e JMF, +4000 a két játék. Amikkel mint a plüssök többségével, azt tudod játszani, hogy vannak. Ezt tudják üzembiztosan, nem tudod megtagadni vagy elvenni tőlük. Viszont amire összejön 11 matrica, már csak 1 kellene, a pénztáros azt mondja, ha meggörbülsz sem ad, mert nincs. Majd gyorsan a pultja alá rakja a gyurmás dobozt. Vérbosszút esküszöl... Elmész haza, az 1 db figurával a 2 db gyerekedhez és könyörögsz az életedért... Az életed megmarad, amint megígéred a lányodnak hogy apa bizony lesz akkora állat, hogy szerezzen még valahonnan. 190 JMF volt egy másik Spárban darabja... De plüss nem volt. Itt már rágódsz, magad leszel a halálod sikolya és elindulsz a másik Spárba a plüssg.ciért. Persze olyan nincs, meg nem is volt amilyet keresel. Itt elkezdtem nézni valami zöldséget, amit teletűzködhetek fogpiszkálóval, meg gyurmával, hogy szörnynek nézzen ki. Aztán találsz egyet, ami jó lehet. Kifizeted zokogva. A gyerekek végül is örültek neki, akarnak még pontot gyűjteni. NEM. Innentől az Aldiba járok. Hogy mi lett a gyurmáva? Holnap gyúrok belőle egy marhát, aki 76et költött két plüssre.